Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-04-01 / 14. szám

tával is, mint a lángész rendkívüli és kivételes szavai jelentkeznek. Igaz, hogy az ó-kori Rómában azon közöny mellett, a mely a rendkívül complicált és már-már a romlás csiráit is magában rejtő társadalomban általános volt, igaz, hogy ott, a hol művelt társadalom lehetségessé tette a türelmetességet azon alakban, hogy az idegen istenségek tisztelete a honiaké mellé a Pantheonba egyszerűen felvétetett, igaz, hogy ott e türelmetességnek határai mégis szűkebbek voltak, mint a minők ma, egyszerűen azért, mert a polgári kötelességek teljesítése szempontjából az emberi szabadság határa szűkebbre volt vonva, és áldozatok igényeltettek a császárok iránt is nem vallási, hanem politikai okokból. Hiszen nem képzeljük és nem képzelhetjük, hogy oly felvilágosodott emberek, mint Traján vagy minő Marc Aurél volt, magukat komolyan isteneknek vagy istenekhez hasonlóknak tartották volna; hogy oly férfiak, a kik az önmegalázás szélső határáig mentek, majd csaknem odáig, a hova a keresztyénség szentjei, hogy ezek ezt személyiségük iránti tisztelet nyilvánítása gyanánt követelték volna ; de követelte más, követelte az állami rend, a melynek megtestesítése volt a császári tekintély. És, ha a keresztyének üldöztettek, ez nem a keresztyén tanokért magukért volt; hanem azért, mivel e tanok össze nem fértek azon szokásszerű, azon régi tiszteletnyilvánítási módokkal, a melyek maguk össze voltak a vallási cselekvőséggel forrva, és a melyeket az állam méltóságának, fenhatóságának elismerése szempontjából mulhatlanul megköveteltek. Ilyen volt a katonai eskü is, melyet le nem tehetett az, ki az eskü szigorú formaságaiban istenségének, meggyőződésének legdurváob megszegését látta. Ez mutatja, hogy itt a vallásosság lényegileg nem meggyőződésen sarkalt, hanem a külső szertartásban és áldozatokban nyilvánult. Vallásos embernek tartotta magát Cicero, vallásosnak számos római nagy államférfiú, pedig hite abban, a mit a tömeg vallásnak tartott, egyáltalán nem volt meleg, sőt egyáltalán nem volt komoly; hanem teljesítette híven, gondosan a külső szertartásokat, teljesítette egész aggodalmassággal mindazon alakiságokat, melyeket általában az ó-kori vallások megköveteltek, és evvel azt hitte, eleget tett feladatának. Ott tehát a vallás lényegileg a külső jelekben, az áldozatokban, szertartásokban, nem pedig a belső hitben és meggyőződésben rejlett; a belső hitet és meggyőződést egy egészen más tényező képviselte, mely nálunk ismét eltérő szerepet játszik : a bölcsészet. Ez képviselte akkor a hitet, pedig ma magát nem a hit, hanem a tudomány tartományához számítja; a bölcsészet, a mely akkor még öntudatosan kiterjeszkedett számos olyanra, a mit egyáltalán soha a tudomány körébe nem számítottak, kiterjeszkedett az ember viszonyára a végtelenhez, kiterjeszkedett a csodákra, a nélkül, hogy az illetők előítéletesek lettek volna, kiterjeszkedett sok mindenre, a mit ma merőben a hit birodalmához számítunk. Ennek következtében szerfelett érdekes, hogy a hit és tudás, a hit és a bölcsészet, a hit és a kétely közötti j modern ellentét az ó-korban, egyáltalán nem forgott fenn; mert ez csak ott létezhetik, ennek harca tulajdonképen csak ott kezdődhetik, a hol a vallás nem külsőségekbe, nem szertartásokba, hanem egyedül és merőben a lelkiismeretbe helyeztetik, de a lelkiismeret még oly kevéssé van hozzászokva e tekintetben saját jogainak szabad gyakorolásához, hogy ennek lehetőségét másban sem ismeri el; és az, a ki azt hiszi, hogy meggyőződése igaz, nem képes azt felfogni, hogy más hasonló erejű meggyőződése nézetének igazsága felől, azt a magáétól különböző eredményre vezethesse. De azért azt találjuk, hogy annak dacára, hogy így nagyrészt teljesen más téren mozog és az emberi természet másnemű indokaira, másnemű alkatelemeire hivatkozik a vallás az ó-korban, mégis, akkor is mint fontos államalkotó elem jelentkezik, és hogy valamint az új-kori államszervezetekben igen számos intézményt lelünk, a melyet csak a vallási meggyőződésnek és így a hit befolyásának tulajdoníthatunk, nem kevésbé van ez így az ó-korban, és egyáltalan azon népeknél, a melyeknél ma is a vallás lényegileg a külsőségekben, a szertartásokban találja kifejezését. Ennek pedig van egy igen mélyen rejlő oka, a mely ok még ma is szerepel, és mely működésében és következményeiben ma szintén érvényesülni látszik; és ez az, hogy meg van az ó-kori népeknél még talán mélyebben, mint a hogy mi azt ma felfogjuk és megértjük, az egyetemleges felelősség eszméje; megvan azon felfogás, hogy valamint a család egyik tagja a másikért, illetőleg a családatya családja minden egyes tagjának cselekményeért jogilag felelős, valamint az egyik rend az állam irányában hozzátartozóinak minden cselekményeért, sértéseiért szavatol, valamint az egyik állam felelős alattvalóinak cselekményeiért, esetleg sértéseiért más állam, a külföld irányában, úgy felelős mindenki a ki egy közönséghez tartozik azon közönség minden tagjának hite, illetőleg eljárása tekintetében az istenség előtt. Innen az a gondolat — melynek eredetét igen érdekes és tanulságos volna kutatni, de messze vezetne ma •— innen azon hit, hogy az egyesek bűnei megbüntettetnek nemcsak nemzedékeikben, családjaikban, hanem megtorlásukat lelik azon bajokban, a melyek hozzátartozóikat széles értelemben, a melyek polgártársaikat sújtják. Innen az, hogy az ó-szövetség szerint Dávid király vétkeiért lakol az egész zsidóság; innen az, hogy midőn Agamemnon bűnt követ el, szenved érte az egész sereg; innen, hogy mikor a római parancsnok a jövendőmondásra használt, de várakozásának megfelőleg nem viselkedő csirkéket a tengerbe hányja, ez egész Rómára a legnagyobb szerencsétlenséget idézi fel; és innen ennek megforditottja : azon eszme, hogy egy egyénnek a társadalom érdekében való önfeláldozása az egész társadalomnak, az egész közönségnek, az egész államnak javára szolgál; innen az a hit, hogy mikor Curtius az örvénybe ugrik, egész Rómát váltja meg; innen az a meggyőződés, mely Deciust arra készteti, hogy az ellenség előtt magát első sorban a halálnak szentelje és áldozza fel, hogy ezzel hadseregének és hazájának a győzelmet biztosítsa. Ekként ez önfeláldozás kötelessége mint polgári kötelesség, mint az egyetemes mint a közös felelősség gondolatának kifejezése jut felszínre. Igaz ugyan, hogy ezen önfeláldozásra való készség és azon érzelmek, melyek ezt kisérik, másképen is nyilatkoznak; nyilatkoznak, mint a szeretet művei, már az ó-korban, nyilatkoznak különösen ilyen alakban már Indiában is; de általában azt tapasztaljuk hogy azon mértékben, a melyben az érzelmi mozzanatok előtérbe lépnek, a háttérbe szorul az egyetemleges felelősség érzete, a megváltás eszméje. Látjuk, hogy számos esetben sorolja fel a legenda és a történet ilyen önfeláldozás példáit, melyekben az, a ki magát feláldozza, ezt szeretetből eszközli, de e mellett épen nem azok üdvére, a kiket szeret, nem is azon célra, hogy azok, a kiknek érdekében cselekszik, jobb sorsra jussanak. Például hozom fel Buddhát, kinek esetében megvan a szeretet,