Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

ton, s megnyerte bűneinek bocsánatát. Mellettük egy őszbe csavarodott szerzetes szedi be a bizonyítványok taksáját. Egy harmadik emeltebb asztalnál ornátnsban lévő barát egy csiptetővassal három szögalakú darabkát csíptet ki a feléje nyújtott ostyából, mi által a szentség jelvényét üti az ostyára. Az ostyaszentelővel szemközt foglal helyet a gyűrűs barát. Előtte hosszú, keskeny asztal rovátkos fiókjaiban nagyszámú jegygyűrű tündöklik, melyek elárusításával Oroszországban mindenütt a barátok és pópák foglalkoznak. A menyasszony számára való mátkagyűrű arany, sárgaréz, türkizes ezüst vagy kékköves ón-gyűrű; a vőlegényé arany, ezüst vagy ón sodrony-karika. A jegygyűrűket családi ereklyéül őrzik, de két ízben (pl. az anyáét vagy apáét) nem szabad használni; hogy miért nem ? arra nézve a mátkagyűrűkkel kereskedő barátok és pópák tudnának megfelelni. Nagy ügygyel-bajjal áttörtetve a szentegyház vásárhoz hasonló előcsarnokán, egyszerre a templom belsejébe lépünk, hol szemünk világát pillanatra elkapja a falak mentén s a papi emelvény körül fölállított ezer meg ezer kissebb-nagyobb gyertya fénye, s mellünk elszorul a fojtó szagtól, mely a gyertyákról s az egymás hátán szorongó embertömeg lehelletétől árad szerteszét. A jelenet kábító és kápráztató hatását még inkább fokozza az, hogy a templom zsúfolva van aranynyal ezüsttel, mely csillogó szikrákban veri vissza a gyertyák minden oldalról reá eső sugarait. Belsejében »paraszt« vagyis sujtásozatlan tér, — a mint Arany mondta — nincs egy tenyérnyi sem. A szentélyt a közönségtől a képekkel és faragványokal ékeskedő Ikonostas választja el. Három ajtó van rajta. A középső a legnagyobb; wkirályi kapunakcc hívják. Ennek függönyeit a szertartás alatt időnként félrevonják, úgy hogy a mögötte fungáló pap láthatóvá lesz. A templomban egyáltalában nincsenek székek. Az orosz hívő, a mint a templomba lép, arcra borúi, megcsókolja a kövezetet, rajta tartja egy ideig homlokát, s aztán mindvégig állva imádkozik, keletre fordult arccal keresve a kegyelemképet. Mária megdicsőülését ábrázolná e szent kép, melyet egész Oroszországban legrégibbnek tartanak; állítólag még 1070-ben hozták ide Görögországból. Valóban erős hit kell ahhoz, hogy e kép meredt vonásaiból a megdicsőülést olvassuk ki. Nyugaton az egyházi festészet a nép szellemének leghívebb tükre. Apránként bontakozott ki az ősi formákból, a merev, symbolicus alakokat átváltoztatta élő egyének képmásaivá, a meredt szemekbe életet öntött, emberi érzelmeket s értelmet lehelt arcukra. Az egyházi művészet folytonosan haladt a korral, úgy hogy a műismerő pontosan meg tudja mondani, ez vagy ama szent kép, mely korból való. Ellenben az orosz egyházban a szent képeket ma is szolgailag azon mód, ama byzanci typusok szerint másolják, melyeket Konstantinápolyból ezer esztendővel ezelőtt kölcsönöztek. A régi byzanci alakokat hűségesen s szigorúan megtartották az ikon-okban, melyek feszesek, ódon szabásúak, nincs bennök semmi kifejezés és perspectiva. Az előbbi képek mintegy bizonyság jelei a nyugati keresztyénség fejlődő, haladó irányzatának ; emezekben világosan láthatjuk a keleti keresztyénség egy helyben maradását, fejlődés-képtelenséget, tespedését, megcsontosodott mozdulatlanságát. A Pecserszkaja-lavra székesegyházának aranyozott ezüsttel dúsan megrakott főoltárán, arany szekrényben őrzik Szent-Vladimír koponyáját. Szvétoszlavics I. Vladimír, Szent-István magyar király kortársa, ugyanazt a helyet foglalja el az orosz történelemben, mint a mienkben Szent-István. Neki is »apostoli« a mellékneve, mert ő tette államvallássá a görög keresztyénséget Oroszországban. Szobra ott all Kiev egyik főterén, s róla nevezik az 1833-ban Vilnából ide helyezett egyetemet Vladimír egyetemnek. Szívesen szabadulunk a székesegyház tikkasztó gőzköréből, hogy széttekintsünk az érdekesnek ígérkező telepen. Első pillanatra látjuk itt, hogy a Pecserszkajalavra több, mint a mennyit neve mond. Nem csupán anyakolostor, nem csupán metropolitai székhely, nem csupán papnevelő szeminárium, hanem egész hegyeket völgyeket elboritó kerített város, melynek belsejében minden épületcsoport megint külön be van kerítve. A legközelebbi völgyben s az egyik magaslaton emelkednek a magas fallal környezett zarándok-xenodochiumok. Egy-emeletes barakk, tégla- és faházak, mindenik bejárata előtt földszintes faház, »kontor« vagyis iroda felirattal, és sorszámmal: 1—2 egész 16-ig. E faházak hasonlók a katonák főőrségeihez, olyan formák, mint a minő volt Budán a Hauptwache. S nincsenek is őrség híjával. Mindenik előtt lócákon, piszkos tölgyfa asztal mellett ülnek az őrségre rendelt, vagy inkább napos barátok, kik az érkező zarándokokat fogadják, beírjak nevüket, s szállásjegyet adnak számukra. Idegen ember bízvást kalandozhat e xenodochiumokban; menten fölismerik, s számba sem veszik többé. Több ily zarándok telepet megnéztem, s mindnyáját egyformának találtam. Egymásnak háttal támasztott, lejtős, negyedméternyi magas fapadolat, azaz kaszárnyai prics van a szobák közepén, hol a zarándokok elhelyezkednek ; az épület végében vas tűzhelyek állnak, hol frugalis ebédjöket készítik a kegyes vándorok. A zarándok-kaszárnyával egy vonalban vannak a katakombák. Nyolc ölnyi mély alagutakba szállunk le, melynek keskeny folyosóin jobbra balra 118 szent szerzetes el nem rohadt hullái fekszenek bebalzsamozva, drága terítőkkel letakart koporsókban. Itt alussza örök álmát Nestor szerzetes is, ki történelmi évkönyveinek egy részét kétségkívül e barlangokban irta. Közhiedelem a nép soraiban, hog}' a szent tetemek évenként egyszer, szent Pál napján megelevenednek, kora reggel kikelnek síri ágyukból, s csak a lemenő nappal térnek oda vissza. Hiedelmeknek nincs szükségük a tapasztalat