Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

ton, s megnyerte bűneinek bocsánatát. Mellettük egy őszbe csavarodott szerzetes szedi be a bizonyítványok taksáját. Egy harmadik emeltebb asztalnál ornátnsban lévő barát egy csiptetővassal három szögalakú darabkát csíptet ki a feléje nyújtott ostyából, mi által a szent­ség jelvényét üti az ostyára. Az ostyaszentelővel szemközt foglal helyet a gyűrűs barát. Előtte hosszú, keskeny asztal rovátkos fiókjaiban nagyszámú jegygyűrű tündöklik, melyek elárusí­tásával Oroszországban mindenütt a barátok és pópák foglalkoznak. A menyasszony számára való mátkagyűrű arany, sárgaréz, türkizes ezüst vagy kékköves ón-gyűrű; a vőlegényé arany, ezüst vagy ón sodrony-karika. A jegy­gyűrűket családi ereklyéül őrzik, de két ízben (pl. az anyáét vagy apáét) nem szabad használni; hogy miért nem ? arra nézve a mátkagyűrűkkel kereskedő barátok és pópák tudnának megfelelni. Nagy ügygyel-bajjal áttörtetve a szentegyház vá­sárhoz hasonló előcsarnokán, egyszerre a templom bel­sejébe lépünk, hol szemünk világát pillanatra elkapja a falak mentén s a papi emelvény körül fölállított ezer meg ezer kissebb-nagyobb gyertya fénye, s mellünk el­szorul a fojtó szagtól, mely a gyertyákról s az egymás hátán szorongó embertömeg lehelletétől árad szerteszét. A jelenet kábító és kápráztató hatását még inkább fo­kozza az, hogy a templom zsúfolva van aranynyal ezüst­tel, mely csillogó szikrákban veri vissza a gyertyák minden oldalról reá eső sugarait. Belsejében »paraszt« vagyis sujtásozatlan tér, — a mint Arany mondta — nincs egy tenyérnyi sem. A szentélyt a közönségtől a képekkel és faragvá­nyokal ékeskedő Ikonostas választja el. Három ajtó van rajta. A középső a legnagyobb; wkirályi kapunakcc hív­ják. Ennek függönyeit a szertartás alatt időnként félre­vonják, úgy hogy a mögötte fungáló pap láthatóvá lesz. A templomban egyáltalában nincsenek székek. Az orosz hívő, a mint a templomba lép, arcra borúi, meg­csókolja a kövezetet, rajta tartja egy ideig homlokát, s aztán mindvégig állva imádkozik, keletre fordult arccal keresve a kegyelemképet. Mária megdicsőülését ábrá­zolná e szent kép, melyet egész Oroszországban leg­régibbnek tartanak; állítólag még 1070-ben hozták ide Görögországból. Valóban erős hit kell ahhoz, hogy e kép meredt vonásaiból a megdicsőülést olvassuk ki. Nyugaton az egyházi festészet a nép szellemének leghívebb tükre. Apránként bontakozott ki az ősi for­mákból, a merev, symbolicus alakokat átváltoztatta élő egyének képmásaivá, a meredt szemekbe életet öntött, emberi érzelmeket s értelmet lehelt arcukra. Az egyházi művészet folytonosan haladt a korral, úgy hogy a műis­merő pontosan meg tudja mondani, ez vagy ama szent kép, mely korból való. Ellenben az orosz egyházban a szent képeket ma is szolgailag azon mód, ama byzanci typusok szerint másolják, melyeket Konstantinápolyból ezer esztendővel ezelőtt kölcsönöztek. A régi byzanci alakokat hűségesen s szigorúan megtartották az ikon-okban, melyek fesze­sek, ódon szabásúak, nincs bennök semmi kifejezés és perspectiva. Az előbbi képek mintegy bizonyság jelei a nyugati keresztyénség fejlődő, haladó irányzatának ; emezekben világosan láthatjuk a keleti keresztyénség egy helyben maradását, fejlődés-képtelenséget, tespedését, megcson­tosodott mozdulatlanságát. A Pecserszkaja-lavra székesegyházának aranyozott ezüsttel dúsan megrakott főoltárán, arany szekrényben őrzik Szent-Vladimír koponyáját. Szvétoszlavics I. Vla­dimír, Szent-István magyar király kortársa, ugyanazt a helyet foglalja el az orosz történelemben, mint a mienk­ben Szent-István. Neki is »apostoli« a mellékneve, mert ő tette államvallássá a görög keresztyénséget Orosz­országban. Szobra ott all Kiev egyik főterén, s róla nevezik az 1833-ban Vilnából ide helyezett egyetemet Vladimír egyetemnek. Szívesen szabadulunk a székesegyház tikkasztó gőz­köréből, hogy széttekintsünk az érdekesnek ígérkező te­lepen. Első pillanatra látjuk itt, hogy a Pecserszkaja­lavra több, mint a mennyit neve mond. Nem csupán anyakolostor, nem csupán metropolitai székhely, nem csupán papnevelő szeminárium, hanem egész hegyeket völgyeket elboritó kerített város, melynek belsejében minden épületcsoport megint külön be van kerítve. A legközelebbi völgyben s az egyik magaslaton emelkednek a magas fallal környezett zarándok-xeno­dochiumok. Egy-emeletes barakk, tégla- és faházak, mindenik bejárata előtt földszintes faház, »kontor« vagyis iroda felirattal, és sorszámmal: 1—2 egész 16-ig. E faházak hasonlók a katonák főőrségeihez, olyan formák, mint a minő volt Budán a Hauptwache. S nincsenek is őrség híjával. Mindenik előtt lócákon, pisz­kos tölgyfa asztal mellett ülnek az őrségre rendelt, vagy inkább napos barátok, kik az érkező zarándokokat fogadják, beírjak nevüket, s szállásjegyet adnak számukra. Idegen ember bízvást kalandozhat e xenodochiumokban; menten fölismerik, s számba sem veszik többé. Több ily zarándok telepet megnéztem, s mindnyáját egyfor­mának találtam. Egymásnak háttal támasztott, lejtős, negyedméternyi magas fapadolat, azaz kaszárnyai prics van a szobák közepén, hol a zarándokok elhelyezked­nek ; az épület végében vas tűzhelyek állnak, hol fru­galis ebédjöket készítik a kegyes vándorok. A zarándok-kaszárnyával egy vonalban vannak a katakombák. Nyolc ölnyi mély alagutakba szállunk le, melynek keskeny folyosóin jobbra balra 118 szent szer­zetes el nem rohadt hullái fekszenek bebalzsamozva, drága terítőkkel letakart koporsókban. Itt alussza örök álmát Nestor szerzetes is, ki történelmi évkönyveinek egy részét kétségkívül e barlangokban irta. Közhiede­lem a nép soraiban, hog}' a szent tetemek évenként egyszer, szent Pál napján megelevenednek, kora reggel kikelnek síri ágyukból, s csak a lemenő nappal térnek oda vissza. Hiedelmeknek nincs szükségük a tapasztalat

Next

/
Oldalképek
Tartalom