Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-03-04 / 10. szám

helyei mellett s legtöbbször csupa divatból dob egy fillérkét ezek kitatarozgatására, kivéve ha magát az építményt talán épen stylja miatt többre becsüli a célnál, melynek szolgálatára építtetett. De meg kinek is kerülne az ország minden roskadozó félben levő templomára hacsak néhány fillére is? Hisz magában a fővárosban száz meg száz pompás palota, kávé-, sörház, bor-csarnok s több eíféle évenként gomba módra terem mintegy varázsütésre, a nélkül, hogy a lakosság számához mérten végtelenül kevés templomban szorongásról való panaszszót hallanánk; vagy ha esetleg egyik-másik felekezetnél hallunk is enemű hangokat: elnyeli azokat a közöny, a részvétlenség pusztasága, mert hiszen manapság az emberek túlnyomó része aligha nem színházakban kávéházakban, s orpheumokban véli feltalálni az üdvösséget. Nem akarom vádolni korunkat, mely a humanismus terén igazán nagyszerű alkotásokat képes felmutatni ; de nem hallgathatom el abbeli meggyőződésemet sem, hogy a vallásos és egyházi élet felvirágoztatása érdekében tized részben sem teszi meg kötelességét. így történik aztán meg sokunkkal, hogy ha a fentemiitetthez hasonló célú gyűjtő ívet valamelyik ismerősünknek odanyujtunk, ez az egy példány helyett 3—4 darabot tart elénk, más vagy hason célút s sokszor igazán nehéz megmondani : adni könnyebb-e pár krajcárt valamely jótékony célra, vagy a gyűjtés különben kedves kötelességét magunkra vallalni ? Az imént emiitetthez hasonló eset történvén velem is nevezett barátom gyűjtő ivével, gondolkozóba estem : mi módon tehetnék mégis valamit nemcsak ama szegény egyház, de összes hazai, segélyre szoruló egyházaink érdekében. Gondolkozásom eredményét az alábbi sorokban fogják találálni t. olvasóim, melyekhez csak annyit tartok szükségesnek előre bocsátani, hogy a Columbus tojásának feltalálását nem tulajdonítom magamnak, mert hiszen a mit elmondandó vagyok, nagyon sokan már rég ismerik s élvezték is, s én csak megbizatásszerü kötelességet teljesítek a reá való mutatással. Még Leidenben időzésem alatt többször panaszkodtam egykori szeretett tanáraimnak hazai prot. egyházaink egyikének-másikának siralmas helyzetéről. A többek között L. W. E. Rauwenhoff egyetemi tanár előtt is számtalanszor felhő zvan e k érdést, ő, mint a németalföldi Gusztáv-Adolf fiók-egylet elnöke csaknem szoról-szóra a következő szavakat mondotta — később irta — nekem : Miért nem fordulnak önök hozzánk kéréseikkel ? mi szívesen segítünk a mennyit tudunk s az évről-évre megújított kérés idővel sok bajt megorvosolhat. Mi évenként számos kérvényt kapunk Magyarországból, sokszor is segítjük a kérőket, bár az egyes helységek nevéből nem tudjuk megítélni, vájjon magyarajku községek-e azok s a protestantismus melyik árnyalatához tartoznak? De ez nem is kérdés. Mi nép, nyelv, s confessionális tekintet nélkül segítjük azon egyházakat, melyekben kellő anyagi támogatás nélkül a protestantismus veszélyben forog. A kérvények, melyek hozzám intéztetnek, rendesen ismertek a német Gusztáv-Adolf-egylet előtt is, mely mindig pontosan utána jár, vájjon igazán segélyre szorul-e azon község, mely hozzánk folyamodik, de azért ez egylet nem bir döntő befolyással arra nézve, hogy mi kit segéljünk, kit ne. Csupán annyit kérünk, a mely egyházközség hozzánk folyamodik az egyházi hatósága, az egyházmegye vagy kerület feje aláírásával igazoltassa kérelme jogos voltát s igazságát. Kiírandó a kérvényben, melyet az egyháztanács intéz hozzánk, hogy minő célra kíván segélyt s minő anyagi viszonyok között él az illető egyházközség, s mennyire vojna szüksége célja elérése végett. A kérvények vagy németül (latin betűkkel) vagy latinul írandók s legkésőbb minden év júniusáig benyújtandók ; a később küldött kérvények más évben vétetnek tekintetbe. A megszavazott segélyt egyenesen az illető egyház községnek küldjük rendesen az év vége felé. »A községek egyszerre ne várjanak sokat, de újítsak meg évenkint kérvényeiket s így kevés segélyük idővel kinőheti magát.« — A kérvények L. VV. E. Rauwenhoff leideni egyet, tanár, a hollandiai Gusztáv-Adolf fiókegyletének elnökéhez intézendők Leiden. (Hollandia). Breetstraat. Im ezt gondoltam én Nemes Árpád barátom levelére válasz gyanánt elmondandónak. Használjak fel j az alkalmat hazai szegény ref. egyházaink s a ki esetleg többet akar ez ügyről tudni, alólírott szívesen fogja tájékoztatni, sőt a kérvényeket is szívesen eljuttatja rendeltetésök helyére. Eddig is számos hazai, leginkább német ajkú s lutheránus egyház részesült holland testvéreink jótékonyságában, de sokan talán nem is ismerték , eddig a szeretet ezen élő kútfejét, legalább magyar ajkú egyház községek neveivel csak ritkán találkozom az évi értesítőkben. A mult évben Kis-Szt-Miklós község kérvényét küldöttem el Rauwenhoff hoz, s mint tudom, ioo frt segélyben részesült is, melyet remélem, ez évben is meg fog kapni. M.-Bodony erdélyi község is rég kaphatott volna már szép összegecskét, ha a Nemes Árpád barátom által jól ismert félreértés egy bizonyos asztalfiók vagy papírkosárba nem dobra volna kérvényét. — A segély nyerésnek útját-módját elmondtam, s jó lélekkel ajánlom az érdekeltek figyelmébe. Nehéz időket élünk, az egyházra, különösen ránk protestánsokra nehéz feladat vár, ha megakarunk maradni eddigi dicső positiónkon. A pénz, e fő-fő hatalom, e négyszögű világkerék az istenházán elkezdve a családi tűzhelyig érezteti kigyómarását, s ki tudja, nem érjük-e meg, hogy az emberek azon templomba tolonganak leginkább, hol a cifraság legjobban elvakítja az értelem szemefényét. Mi, kiknek nem telik fényűzésre, szemkápráztatásra, legalább roskadozó szentegyházainkat óvjuk meg a végpusztulástól, hisz az Úr lelke ott is velünk van, hol festők és szobrászok nem keltek birokra egymással, hogy az égiekről annál inkább a földiekre vonják a figyelmet. »Zörgessetek és megnyittatik!« Budapest, 1888. február hó. Szalay Károly. ISKOLAÜGY. A gyorsírás érdekében. A gyorsírás a jelen évtizedben óriási léptekkel terjedt, ugy annyira, hogy nemsokára a műveltek köztulajdonát fogja képezni, s még is sokan vannak, kik nem tudják miben áll a gyorsírás lényege, mi gyakorlati előnye van a közönséges írás felett. A gyorsírásnak két egymástól különböző célja van. Egyik az, hogy segélyével a szó abban a pillanatban, melyben a szónok ajkáról ellebbent, papírra vettetik; a a másik, hogy a közönséges írás jegyeinél egyszerűbbet alkalmazhatunk jegyzeteinkben, levelezéseinkben, miután a közönséges írás jegyei távolról sem nevezhetők folyékonyaknak és egyszerűeknek s így a tudományos férfiak igényeit ma már ki nem elégíthetik, különösen azokét, kikre nézve az idő pénz. Ha Guttenberg találmánya a műveltség általánosí-