Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-26 / 9. szám

ki a közönség elé. Hogy mi subjective miként vélekedünk a pápaságról, arra elég csak azt mondanunk, hogy erősen protestánsok vagyunk (bár szerző valami sajátságos, és megfoghatatlan partikularismussal műve 27. lapján * alatt tiltakozik az ellen, mintha minket is megilletne a n

protestáns" név, midőn azt pusztán az ág. ev. lutheránusok számára vindikálja, a mi pedig minden történeti és egyházi traditióval ellenkezik); de mindamellett komoly történeti munkában, — mert úgy hisszük erre igényt tart!! szerző, hogy művét annak vegyük, — egyáltalában nem engedhető meg, hogy valaki oly határtalan csekélyléssel szóljon a pápaságról s az egész 1*. katholikus egyházról, mint a hogyan ez a mű róluk beszél. Hogy Luther a maga erőteljes nyelvén minő jelzőkkel látta el őket, az nekünk mérvadó nem lehet. O első sorban is szemtől-szemben küzdött velük, a csata hevében nagyobbakat is üthetett, buzogánynyal- is kellett dolgoznia, az után korának, a XVI. századnak volt gyermeke. O csak bűneit és visszaéléseit látta a XVI. század pápaságának, nem ért rá elmélkedni magának a pápaság intézményének világtörténeti nagy jelentősége felett, a mely jelentőséget pedig egy objectiv történetirónak sem lehet el nem ismernie. Luther az egyházi élet legnagyobb elaljasodásának korában kénytelen volt a műtő kemény acél eszközeivel tenni meg a mély és kíméletlen vágásokat s ő nem érte meg, de mi már megértük, hogy ezektől maga a róm. kath. egyház is gyógyult. Ezt is tekintetbe kell venni. Róma ekkor is és ebből is tanult. Egy oly nagyszerű ember minő Luther volt ma bizonyára másként beszélne velük s róluk, mint akkor beszélt. Miért nem szól hát más hangon az epigon ? Már micsoda ízléstelenség az, mikor a 125. lapon Luthernek »Az Antikrisztus bullaja ellen« cimű művét így vezeti be szerző : »Elkeseredésében mi telhetett tőle, nagyot ütött botjával a szamár fejére.« (Sic!) Vagy 168. lapon midőn leirja a nagy-csütörtöki ünnepélyességeket, melyek között a »De coena domini« kihirdettetett. Hogyan lehet egy VIII. Henrikről csak röviden idézni Arany »Tudós macskájá«-t, hogy kevés volt a vágott dohánya; vagy« Lutherbe kapaszkodott s nem győzte szuszszal« (252. 1.)? Azután, ha »a művelt közönség számára akart írni szerző, ennek a müveit közönség«nek finom ízlését bántani fogja egyfelől az a negélyzett hang, mely minduntalan megszólal a műben és az a rendkívül sok — népies ugyan, de mellette — pórias kifejezés. Kit ne botránkoztatnának meg az efféle kifejezések egy komolyságra igényt tartó munkában: »megrakta őket«, »azt se mondta befellegzett«, »X. Leónak volt mit aprítani a tejbe«, »kibujt a szeg a zsákból,« »a lipcseiek belekötölőzködtek a wittenbergiekbe«, »ám egy ideig csak hagyta őket csaholni«, »onnét eresz alól uszitgatja valaki őket«, »a pápisták csak úgy pukkadoztak tőle«, »ha muszáj hát egymagába is útra kél a barát,« »sütötték ám — a majd megmondtam mit!«, »ae hát rendnek mégis csak muszáj lenni? !« stb. Valami finom érzék kell ahoz, hogy meglássuk, miszerint az a mi jó népies, még egyszersmind nem bír komoly irodalmi képesítettséggel is. »Pityókos asszonykacc volt György szász hg. leánya s Fülöpről azt mondja : „Mi csoda, ha a férj tilosba járt", (329.) Az első jelző igen rosszul is van hasznalva, nem is ide való; az meg micsoda morál, ha egy viccnck a kedvéért egv theol. tanár ily könnyedén tudja ezt a dolgot megítélni?! (»Ha a só megizetlenüi stb.«) Távol vagyok a hypokritaságtól, de előttem még Luther nagysága sem mentheti a Fülöp dolgába való csúnya belekeveredését s nem szabad arról oly könnyedén ítélni, mint szerző teszi. Bóra Katalinról így nyilatkozik: »Kati válogatós leány volt« (127. 1.). Mily sértő a 194. lapon a csillag alatti megjegyzése, melylyel Luthernek a nagy urakról kifejezett nézetét egészíti ki szerző: »no meg az agarakkal és lovakkal (t. i. szeretnek a fejedelmek és urak foglalkozni). Hiába! kiki magához való társaságot keres. Tisztelet a kivételeknek !« Hát ahhoz mit szóljunk, hogy minduntalan idéz, hol Arany Toldyjából, hol a Buda halaiából, majd Jóka ördögéből s így tovább s több helyütt egészen ügyetlen átalakításokat is tesz az eredeti szövegen. »Miklós« helyett »Mártont« vagy »Luthert« csúsztatva be. (83. 104. 107. 156. 119. 201. 1. stb.)«?! Ennek az eljárásnak ferdeségét nem szükséges bővebben bizonyítgatni. Sine ira et studio mondottuk el e megjegyzéseinket s kötelességünknek tartottuk elmondani, mert e munkában különben, mint legelői is- mondottuk, egy tehetséges, vallásos lelkületű és az említett ízléstelenségeket leszámítva, igen jó stylistával van dolgunk, ki ha előadásaban természetesebbé, ízlésesebbé, komolyabbá válik, de megtartja lelkesedését, egyháza iránt való szeretetét, szivének melegségét: akkor sok szépet és jót várhat tőle prot. egyházi irodalmunk. Nag}' várakozással nézünk szerzőnek a jelen mű utolsó füzetének borítékján jelzett dogmatikája elé. Kenessey Béla. A Franklin-társulat kiadásában ép most jelent meg »A politikai irodalom Magyarországon 1823-ig* című, 53 ívre terjedő munka. Szerzőjét, Dr. Ballagi Gézát, a sárospataki jogakadámián a politikai tudományok tanárát eme tudományok körébe vágó s elsőrendű folyóiratainkban megjelent értekezései és tanulmányai után a nagy közönség már eléggé ismeri. Jelen művében nagy készültséggel dolgozza fel a magyar politikai irodalom történetét, előadván egyszersmind főbb vonásaiban a cenzúra, illetőleg a sajtótörvényhozás történetét is. Különös súlyt fektet II. József és II. Lipót korára, úgyhogy eme kornak politikai irodalmát lehet mondani kimerítőleg adja elő. Hazánkban főként Lipót alatt, az irodalom a törvényhozással karöltve vett részt a politikai és társadalmi átalakulás nagy munkájában. Ennélfogva Ballagi régen érzett hiányt pótol s Magyarország politikai történetéhez nagybecsű adalékokkal járul, midőn az 1890—91-diki reform-országgyűlés alatt megjelent politikai röpiratokat fölkutatván, azokkal megismerteti az olvasóközönséget. Művének gazdag tartalmából különösen kiemelhetjük a József korabeli valláspolitikai és a nemzeti visszahatást tolmácsoló iratokról szóló fejezeteket, továbbá Lipót korából a demokraták (Batthyány, Hajnóczy, Nagyváti, Martinovics, Laczkovics) röpiratainak, azután a nőkérdést, a zsidókérdést, a vallásszabadság kérdését tárgyazó műveknek érdekes ismertetését. Ballagi könyve mint irodalomtörténeti forrásmű egyetlen tanintézet könyvtárából sem hiányozhat s mint olvasmány rendkívül tanulságos lehet minden művelt magyar emberre nézve. Ára 5 frt. mi — tekintve nagy terjedelmét s igen szép kiállítását — épen nem sok. — F. Újévi egyházi beszéd. Budán 1888. jan. i-én tartotta Kenessey Béla budapesti evang. reform, theol. tanár, Budapest, Hornyánszky Viktor sajtója 1888. Ára 5 kr., a jövedelem a budai templom építésére fordíttatik. — Ezechiel XL. 2—4. alapján írva, prófétikus textusának tartalomban és szerkezetben egészen megfelelő, a helyi viszonyokhoz és alkalomhoz mért kitűnő beszéd. A budai egyház múltjából, jelenéből és reménybeli jövőjéből a textus által nyújtott rokon képek alapján meg-