Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-19 / 8. szám

szerző maga is hirdeti a bevezető fejtegetésben, épen abban különböznek a természetiektől, hogy azokat az öntudatos és akarattal biró ember eme tehetségeinek teljes használata melleit bozza létre«, míg a természeti jók és roszak lén}^eges és legfőbb ismertető jelét határozottan az képezi, hogy ezeket »a természet öntudatlan és akarat nélküli erői hozzák létre,« Nos ha így áll a dolog — pedig a szerző által hirdetett vezérelvek szerint is így áll — akkor azt kérdem : minő érdemleges különbség van a szerzőféle psychologiai és pl. a Spinoza-féle metaphysicai determinismus között, melyek mindketten feltétlenül megkötöttnek azaz psychophysikai kényszer alatt állónak nyilvánítják az akaratot, csupán abban különbözve egymástól, hogy egyik a lélektani indokoktól, másik az egyediili substantiától való kényszer-függést hirdeti ? Sőt tovább menve, azon állítást sem tartom túlzottnak, mely a Vogt-Moleschottféle naturalismust és a psychologiai determinismust egy kalap alá fogva egyaránt erkölcsellenes philosophemáknak deklarálja, ha azok az akarat elméletében az indokok (legyenek azok külsők vagy belsők) kényszerítő hatalmát hirdetik. Igen, mert az akarat kérdésében épen az a cardo rei, hogy az indító okok kényszerhatalmak-e a vis major vagy a vis fortioris fizikai törvénye szerint, vagy pedig oly erkölcsi erők-e, melyek ösztönzik^ befolyásolják, támogatják, módosítják és erősítik az akarat elhatározását, de a döntő hatalom magában az emberben, és pedig ennek öntudatos öntevőségében van ? Szerintem az utóbbit valló relatív determinismusnál keresendő az igazság s mind az akarat, mind az erkölcsiség mivoltát ez képes úgy megfejteni, hogy kerülve az önkényes, indoktalan akarat Scyllaját, ne ütközzék a fizikai kényszerbe zsugorító absolut determinismus Charybdisébe. De menjünk tovább. A III—ik fejezet a kötött akarat elméletének tudományos jogosultságát az ellenkező felfogás téves voltából, tehát annak bebizonyításával igyekszik kimutatni, hogy a szabad akarat tana képtelenség, mind az észszel, mind a tapasztalattal ellenkezik. Készséggel adok kifejezést a harmadik fejezetbeli fejtegetésekből nyert azon összes benyomásnak, hogy e része a tanulmánynak nagyon értékes, mert nyomon járó, következetes és meggyőző. Készséggel aláirom a cáfolás végeredményét kifejező eme szavakat: »bármint okoskodjunk is, az akaratnak minden indító okból való függetlenségét be nem bizonyithatjuk« (93. 1.). Világosan és teljes hűséggel ismerteti Kant híres akarat-elméletét, melyet azonban mint álláspontjával öszsze nem férőt, szintén elvet. Kant tudvalevőleg élesen markírozott különbséget tesz az ember értelmi és tapasztalati jelleme között, amaz alatt értve az embert mint az értelmi világ szabad tagját tehát önnönmagában, emez alatt az embert mint a tüneményvilág tagját, tehát a mint érzékeink előtt tünetkezik. Jtrtelmi jelleménél fogva az ember a természeti törvény uralma alól ki van véve, tehát szabad; tapasztalati jelleménél fogva az ember is az érzéki világ tagja, ennélfogva ennek törvényei alá van vetve, tehát szabadtalan. Minthogy pedig a tapasztalati jellem az értelminek tünetkezése, az ember egyideüleg szabad is, kötött is, a szerint a mint akaratelhatározása az értelmi vagy a tüneményi világból meríti indokait. A Kant akarat szabadsága tehát legkevésbé sem indokok nélkül szeszélyeskedő önkény, hanem az értelmi jellem alapelve szerinti önelhatározás, vagy mint más helyen mondja: a szabad akarat az erkölcsi törvény alatt álló akarat. Az akaratnak ilyetén szabadsága korántsem azt teszi, hogy az akarat mindennemű törvényszerűségtől független, tehát korlátlan erő, hanem azt, hogy az akarat törvényszerűsége nem azonos a természet törvényszerűségével vagyis hogy az akaratnak saját külön és az érzéki világ felett álló törvénye van. Az akarat e sajátos törvénye abban nyilatkozik, hogy elhatározásainkat ép úgy vezethetik az ész inditó okai, mint az érzékiség ösztönzései s épen ebben áll az akarat választási szabadsága. Kant theoriaja után azon szabadság-elmélet ismertetésére tér szerzőnk, mely »szabadság alatt azon cselekvési képességet érti, a midőn valami, külső és belső akadályoktól menten azzá lehet, a mivé lenni természete és rendeltetése szerint hívatva van.« Ezt a szabadságot szerző is elfogadja, sőt erre építi az erkölcsi szabadság fogalmát is, melyet úgy határoz meg, hogy »az emberben — mint már Kant is követelte — az értelem uralkodjék az érzéki alacsony indulatok fölött, mert mind addig nem szabad az ember, míg ez meg nem történik, hanem csupán érzékiséginek, indulatainak, előítéleteinek hitvány rabszolgája.... Erkölcsileg az az ember valóban szabad, kinek szellemi élete oly magas fokra fejlődött, hogy egyedül a jó és igaz képezi minden akaratának és cselekedetének rugóját) vagyis a kiben az ember igazi rendeltetése valósul meg.« (118. 1.). Kimutatva ekként, hogy az ész által való korlátoztatás az igazi szabadság, megvonja röviden az anyagi és alaki szabadság közötti különbséget és egy merész ugrással azon végkövetkeztetésre jut, hogy »az ember szabadsága egyenlő a kénytelenséggel«, mely tételt a moralstatisztikának a halálozási, házassági, bűnügyi, gyilkossági, öngyilkossági esetek szabályszerűségét igazoló adataival is bizonyít. A moralstatisztika számadatai által kimutatott törvényszerűsége a cselekedeteknek, kivált a bűnös cselekedeteknek, elvitázhatlan tény; de e tényből nem az következik, mit az empirismus belőle egy jókora logikai ugrással kivon, hogy t. i. »az ember szabadsága egyenlő a kénytelenséggel«, hanem csak az, hogy az ember cselekvésére a érzéki világ inditó okai nagy és bizonyos törvényszerűséggel jelentkező befolyással vannak. A törvényszerűség pedig nem kényszerűség. Tény, hogy a ki bűnt cselekszik, az a bűnnek szolgája, a mint arra már a szentírás is megtanított; de ennél többet a moralstatisztika s 111 képes bizonyítani. Mert ha 100 ezer lakosból évenként kivégzi magát 5 ezer, ez csak azt bizonyítja, hogy 5 ezer ember nem tudott erkölcsileg erős lenni az élet küzdelmeivel szemben, tehát erkölcsi ereje a viszonyok súlya alatt megszakadt. De azt soha sem fogja a statisztika számba vehetni, hogy a többi 95 ezerből hány lélek került hasonló viszonyok közé, s mert nem ölte magát, tehát hány volt elég erős a viszonyok állítólag; kényszerítő hatalmának ellenszegülni, küzdve, szenvedve, megalázva, s az emberek által talán meggyalázva, de mégis életben maradni ?! Pedig ez volna az erkölcsiség és az erkölcsi szabadság statisztikája, mig a mostani számok csak a bűn és erkölcsi szolgaság statisztikáját tárják elénk, — Ezért nagyon elsietett következtetés a moralstatisztikai számok szabályszerűségéből mindjárt azt következtetni, hogy az ember a körülmények és indokok rabja általában, vagy a mint az empiristák szelidebben, de lényegileg ezt jelentőleg mondani szokták: ».az ember szabadsága egyenlő a kénytelenséggehc. A moralstatisztika adataiból csak az a biztos következtetés, hogy az ember szabadságát a különböző viszonyok jelentékenyen korlátozzák, a nélkül, hogy teljesen megkötnék vagy végleg megsemmisítenék. A IV-ik fejezetben a kötött akarat elméletének