Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1888 (31. évfolyam, 1-53. szám)

1888-02-12 / 7. szám

között való különbséget ekként határozza meg : »mindaz, a mit a természet öntudatlan és akarat nélküli erői hoznak létre, természeti jó vagy rosz; ellenben mindaz, a mit az öntudatos és akarattal bíró ember eme tehetségeinek teljes használata mellett hoz létre, erkölcsi jó avagy erkölcsi rosz" (13. 1.). Úgy de az erkölcsi jó és erkölcsi rosz ez általános fogalmainak csak úgy vehetjük ethikai hasznát, ha az erkölcsiségnek még egy megkülönböztető vonását hozzácsatoljuk s ez a társadalmi oldal. »Erkölcsiség csak az emberi társadalomban, tehát az öntudatos és akaró lények egymásra hatása folytán állhat elő Az erkölcsi cselekvés, erkölcsi jellem, erkölcsi elv, erkölcsi szokás megkülönböztető sajátsága az ember értelmi s egyébb természeti sajátságához mérve abból áll, hogy mindig két személy, nem pedig két dolog között levő viszonyt feltételez.« (16. 1.). Ennélfogva az erkölcsi jónak »olyannak kell lenni, a melyet minden társadalom megkövetel, a melyet nélkiilözhetlennek tart.... Az erkölcsiség összes szabályai e két cél elérésére irányulnak : általuk a társadalom létét és jólétét kívánjuk előmozdítani.« (17. 1.). A szakértő olvasó már az eddigiekből is tisztában lehet a felől, hogy szerzőnk az utilitarismus híve t. i. azon erkölcstani rendszeré, mely a hasznosság vagy a legnagyobb boldogság elvét teszi legfőbb erkölcsi szabályul. Dr. Öreg nem is csinál ebből titkot, sőt hogy annál nyomósabban érveljen, maga helyett Stuart Millt és Bain Sándort, a jelenkor e két leghírnevesebb utilitaristáját szólaltatja meg, velők magyaráztatván meg az olvasónak, hogy a hasznossági elv alkalmas, sőt egyedül alkalmas és helyes erkölcsi főelv. Kifejezi pedig ezt Mill szavaival ekként: »Cselekedeteink azon arányban helyesek, a mily arányban előmozdítják a boldogságot s azon arányban helytelenek, a mily arányban a boldogság ellenkezőjét mozdítják elő. Boldogság alatt egyenesen a gyönyör-érzetet és a fájdalomból való mentességet, boldogtalanság alatt pedig a fájdalom érzését és a gyönyör nélkülözését kell értenünk« (21. 1.). Emez elvi fontosságú tételek kimondása után szerző még a lelkiismeretről, mint az erkölcsi eszmék kutforrásáról és a tapasztalatról, mint az erkölcsi fogalmak bizonyító alapjáról közli nézeteit, hogy az erkölcstan körében a tárgyához szükséges előzetes tájékozást megadja. A lelkiismeret kerdésében is elveti az eszmén)^ irányt követő moralisták nézetét s a tapasztalati iskola híveivel azt tartja, hogy »a lelkiismeret korántsem velünk született, önálló, eredeti egyszerű tehetség, hanem az erkölcsiség forrásának fennebb már említett eszélyesség, rokonszenv s többi egyébb közönséges érzelmeinkből a nevelés és oktatás folytán a minden egyes társadalomban fennálló erkölcsi szabályok mintájára fejlődik« (34. 1.). »A lelkiismeret legalsó foka tehát, mikor az erkölcsi törvénynek félelemből; második, mikor szeretetből s a harmadik és legfelsőbb (?) mikor meggyőződésből engedelmeskedünk« (36. lap.). — Az erkölcsi eszmék megállapítási módjára nézve is az empirikus iskolához szegődik, azt tanítva, hogy az erkölcsi eszméknek »a tapasztalat adja meg az alapját s az adottat nemesítve, tisztítva, jobbítva: magasztos eszményi példányképekre tehetünk szert, a melyek annál igazabbak, mert valók ; annál vonzóbbak, mert a példák bizonyítanak mellettök. Az erkölcsi eszméknek s eszménynek megállapításánál a tapasztalati alapról semmiféle szemkápráztató elmélődés kedveért le nem térünk« (39. 1.). Ezek a tájékoztató I-ső fejezetnek vezérgondolatjai, melyek mint látható, az empirikus moralistáknak jól ismert erkölcstani tételei. Közlésüktől a hűség elvitázhatlan. De egészen más az a kérdés, vájjon igazak-e? Azt nem is említve, hogy az ideális irányú moralisták a jó és rosz, az erköicsi törvény és az erkölcsi főelv, a lelkiismeret és az erkölcsi tapasztalat kérdéseiben ezektől nagyon eltérő nézeteknek hódolnak : csak arra hívom fel az olvasó figyelmét, hogy az evangelium morálja egészen más tenorból hangzik. A keresztyén erkölcstan nemcsak feltételes erkölcsi jót tanít, hanem ismer és hirdet absolut jót, s ez az Isten; az erkölcsi roszat nemcsak »a jó hiányának vagy alacsonyabb fokának« hirdeti, hanem a jótól nemileg különböző dolognak; ismer örök és változhatlan erkölcsi rendet és erkölcsi törvényeket, melyeket nem a társadalom hoz létre, hanem a melyek szerint és felé fejlődni a társadalomnak s az azt alkotó emberiségnek kötelessége; erkölcsi főelvül nem a wlegnagyobb boldogság«, nem is a »hasznosság« elvét tűzi, mint a melyekben a leplezett önzés morál ja rejtőzködik, hanem épen a legnagyobb önmegtagadást igénylő istenfiúságot, illetőleg az ebből folyó végtelen szeretetet. Másként tanít a lelkiismeretről is, melyet midőn eredeti velünk született képességnek fog fel, egyszersmind elismeri róla, hogy ez is, mint minden más tehetségünk, a nevelés és a viszonyok előnyös, de egyszersmind hátrányos hatását megérzi a maga kifejlődésében. A tapasztalás jelentőségét az erkölcsi élet ' kifejlődésében elismeri, de erkölcsi fogalmaink keletkezesében és kiképződésében a kijelentés által megvilágosított erkölcsi észnek és lelkiismeretnek adja az elsőséget. A keresztyén erkölcstan mindig szem előtt tartja azon nagy igazságot, hogy az ember erkölcsileg soha sem az, a minek hivatásánál és képességeinél fogva lennie kellene, következőleg az érzett, sőt tudott erkölcsi színvonalnak mindig mögötte marad, más szavakkal: az ember érzi, hogy tökéletesebb lehetne, mint a milyen a valósággal. Az erkölcstani empirismusnak, nézetem szerint épen az a cardinális hibája, hogy a természeti világban tapasztalt tünemény-egyformaság elvét az erkölcsi világban előforduló cselekedetek roppant különböző eseteire is ráerőszakolva, azon balhiedelembe esik, hogy az okossággal és akarattal bíró embervilág erkölcsi törvénye épen olyan szempontok alá esik, mint az alsóbb rendű természeti lényeknek általános, vagy mint magának az embernek természeti törvénye. Ez empirikus felfogás mindig elfeledi, hogy az emberi szellemben állandóan van valami, a mi nemcsak a természeti törvények közé nem szorítható, de még erkölcs-jogí szabályokba sem önthető, sőt az egyes akarat-elhatározásokban és tettekben sem fejezi ki egész tartalmát. Az erkölcsi életnyilvánulatok mint cselekedetek vagy tettek mindannyian csak halvány tüneményei az ember erkölcsi lényegének s a ki, mint az empiristák, csak ezeket írja le és általánosítja szabályokká, megengedem, hogy hü erkölcsrajzát adja az emberiségnek, de az igazi erkölcsi eszmék és eszmények világába soha sem fog emelkedni. Oly eljárás ez, mint azon tudósé volna, ki az emberi okosságot akarván meghatározni, az emberek többségének észnyilvánulatait inductió útján általánosítva, a valósághoz híven az emberek átlagos — ostobaságát kénytelen konstatálni. Az empirikus moralismus ezért nem tudott eddig — s hitem szerint nem is fog soha — tisztább erkölcsi fogalmakhoz emelkedni; ezért kénytelen beleragadni az utilitarismus sorába, abba a selejtes erkölcsi világba, melyet egyszer már a keresztyénség az ó-világgal együtt megdöntött, de a melyet a legújabb kor bölcselői hangzatos nevek alatt az erkölcsi megalkuvásra mindig kész emberi )>rosszabb« természet helyeslése közt ismét fel-