Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-12-11 / 50. szám

legkézzelfoghatóbban mutatták, hogy egyetérteni nem tudunk. Ezen vélemények egy egész kis irodalmat képeznek s vannak köztük, melyek oly theologiai alapossággal és mélységgel vannak írva, minőt magyarországi, mostoha viszonyok között élő protestáns papságnál alig sejtene valaki. De épen eme meglepő tünemény más, egészen új félelmet ébresztett bennünk, azt, hogy ha ily nézetekkel és meggyőződésekkel gyűlünk össze a zsinaton, oly theologiai harcok fejlődnek ki, melyek egyházunk részeit még apróbb darabokra szórják szét, mint a milyenekre szétszórva vannak. Ekkor keletkezett az az új jelszó, hogy csak kormányzó zsinatot akarunk tartani, mely helyes törvényeket alkosson egyházunk fokozatos és egyöntetű kormányzására. A jelszó bölcs volt. Majdnem kivétel nélkül elismerték, hogy a fennforgó viszonyoknál fogva csakis ezen cél elérése érdekében fáradozhatunk. Számos év mult el, hogy ezen jelszó megvalósításáért izzadunk, de célhoz még mindig nem értünk. Csak ott vagyunk, a hol voltunk, a régiben. Az egyetemleges berendezést és szervezést sürgető hangok nem fogytak meg, sőt ha beáll némelykor egy-egy pillanat, mikor elnémulni látszanak, csakhamar sűrűbben, hangosabban szólalnak fel, kérve és követelve: Tartsunk zsinatot! Miért nem tartunk ? Miért nem vittek minket közelebb e célhoz sem az ez idei kerületi gyűlések, sem az egyetemes gyűlés, sem a zsinati bizottság? Nem élünk vészteljes időket, hol kültámadások ellen minden erőt, minden időt latba kell vetni, hogy el ne tiportassunk. Békés napokat élünk; a mindennapi élettel járó küzdelmeken és gondokon kívül semmiféle rendkívüli veszély nem bánt minket. Miért nem tudjuk e békés napokban a zsinatot megalakítani, ha már oly szükségesnek tartatik r Az, hogy az egyes kerületek már szervezkedtek, nem ok arra, hogy egyetemlegesen ne szervezkedjünk. Igaz, hogy vannak, kik dacára a mindennapi és sűrű panaszoknak, miszerint így, a mint vagyunk, nem maradhatunk, még mindig nem tartják szükségesnek a zsinatot és saját csekélységem is eme nézetnek hódoltam, de csak azért, mert az eddigi berendezésünk tényezőit elegendőknek véltem arra, hogy kerületekre osztott állapotunkból kifejlődjünk egy egyetemes, egyöntetű szervezettel biró egyházzá. Csalódtam. Ugylátszik, hogy ezen magasztos cél elérése ma is ugyanazon akadálylyal találkozik, mint évekkel ez előtt, azzal, hogy köztünk e tekintetben nem létezik harmónia. Nem tudunk egyetértésre jutni, milyenek legyenek azon kapcsok, melyek az egyes kerületeket egy egyetemes egyházzá kössék egybe. Szerintem e miatt szalasztottuk el a zsinattartás legalkalmasabb időpontját, azt, mikor a református testvérekkel egyidejűleg megtarthattuk volna a zsinatot. És ennek oka nem csupán hitfelekezeti körülmény, hanem és pedig leginkább, anyanyelvi, nem akarom mondani nemzetiségi, mert erről drága hazánk keretén belől szólani egyházi téren nem illedelmes dolog. Ezen mulasztást annál inkább lehet sajnálni, mert ha hitágazati egyesülést nemis létesítettünk volna, legalább új összeköttetési mozzanatokat sikerült volna teremteni, melyek diplomatiai allianceok módjára hatalmat és fényt kölcsönöztek volna a protestántismusnak magában az államban is a katkolicismussal szemben, mely ez országot oly szívesen a szent szűz országának tekinti. Ma teljesen saját utain jár mindegyik protestáns egyház. A református testvérek zsinati alapon buzgósággal fáradoznak egyetemlegességük fejlesztésében s az egyöntetűséget egyházi életükben mindinkább meghonosítják. Mi ágostaiak magunkat bemutatjuk ugyan egymásnak az évenkénti egyetemes gyűlésen mint működő kerületek, de valódi egyetemlegességet nem mutathatunk fel és egyházi életünkben a református testvérekével párhuzamos intézkedéseink nincsenek. Szóval a magyarországi protestántismust közös szellem nem hatja át. Nem is mondhatom, mily nagy bajnak és veszélynek tartom én ezt. Minden pontja egyházi életünknek, mely egyetértő protestáns szellemmel nem védetik, veszve van ; feloldva, mint amaz ősrégi király veszszői, széttöretünk ellenfeleink által. Pedig, ha valamikor, úgy kétségkívül békés napokban lehetne és kellene a protestáns közszellemet ápolni. Mily egészen más mester e tekintetben a katholicismus 1 Most is, a pápa jubileuma alkalmából megmutatta, hogy a laikus világ a klérus kezében viasz; sőt, mi több, oda tudja idomítani a dolgot, hogy magas rangú világi urak mint szóvivők szerepelnek a pápa világi hatalmának visszaállítása érdekében és e mellett felhasználják az alkalmat, kinyilvánítani, hogy ez országra legnagyobb áldást árasztott a pápaság és katholicismus. Kérdem, nem kellett volna-e sietni a protestáns geniusnak, melynek elvein a mai államok hoszszas és kemény harcok után felépültek, konstatálni, hogy ily tartalmú nyilatkozatok nem felelnek meg a történelmi igazságnak ? Nem tettük ; partikularisztikus helyzetünk nem volt képes bennünk annyi bátorságot kifejteni. Ziláltságunk nem képes a protestáns öntudatot érvényre juttatni, pedig abban világhódító hatalom rejlik.