Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-13 / 46. szám

ned« ... s ha ezt tudjuk könnyű kimutatni, hogy bizony az elválás nem lehetett egy perc munkája. Nem Ís volt; ezt én soha és sehol nem állítottam; sőt határozottan kijelentettem, hogy bár Bornemisza nem akarta nagyon élire állítani a dolgot, s szelid lelkével a jó békességet igyekezett a két protestáns felekezet között fentantartani, de mégis kiérzik soraiból, hogy a kálvini irány híve volt, ha állásánál fogva Melánchton közvetítő módszerét alkalmazta is. Először hát a külsőségekkel közeledik Kálvin nézete felé : az oltárokat s vele mindazt, mi a katholicismusra emlékeztet, a templomokból eltávolítja, ostya helyett kenyeret osztogat az úrvacsorájában, s ezen munkája közben mindjobban megérlelődik szíve, lelke csendes küzdelmei között benne azon gondolat, azon irány, a melyből én azon vakmerőséget bátorkodtam következtetni, hogy református volt. Epen ezért engem sem győz meg Zoványi azon évre, hogy »Bornemisza nem vétkezett lutheránus meggyőződése ellen a legkevésbbé sem, amikor kenyeret osztogatott az úrvacsorájában.* Éppen nem, mert nagyon is vissza tudom magam helyezni abba a korba, a melyről szó van. Tudjuk, mily elkeseredett harc folyt Tiszántúl és Erdélyben a reformátusok és unitáriusok között. Ismeretesek Méliusz vitái, mindenki ismeri az üldözést, a mely Dávid Ferencet és követőit sújtotta, kik az egyház-, a hit javításában nálunk még tovább menni merészkedtek ; és éppen ezért tartom első' jelnek, közelgetésnek Bornemisza azon lépését, mikor az ostya helyett kenyeret mer szolgáltatni az úrvacsorában, haladásnak az ö reformátussága felé. Zoványi érvelése támogatásául kútfőkre hivatkozik, én sem állok egyedül vé'eményemmel, Thót Ferenc is azt írja, hogy a különbség nem sok volt köztünk, és csupán abban állott, ha valaki az úr vacsorájáról Kálvinnal egyet értett. 3

) Abból, hogy Bornemisza kényérrel és nem ostyával szolgáltatja ki a úrvacsoráját, külsőleg egyetért már Kálvinnal •— hogy róla mit tanít, azt majd csak később tudjuk meg, akkor, mikor munkáit egymás után világ elé bocsátja. Es éppen ezért tartom reformátusnak; mert határozottan megállapított s általánosan kötelező szertartások még nem voltak, de az a külsőségben való közelgetés már eléggé jele a belsőnek és avval is mintegy jelezve van már az irány a változás felé. Ki tagadja, hogy Balassa Bálint református volt ? De azt már nem állítom, hogy »állhatatos«, lett volna, mert nagyon jól tudom, hogy később katholizált. Es az az >állhatatos« szó jóllehet másolóm hibája, mert ő az eredeti conceptuson kitörölt szót hűségesen leírta, de ha már itt vagyunk hadd mondjam el róla, ami bennt maradt a tollban. A kálvini érzelmű Bornem:

sza nevelt Balassa Bálintkából református Bálintot, olyat, akibe annyira belecsepegtette Kálvin dogmáját, hogy az főúr létére vallásos, mondjuk »Istenes énekeket< írt; s kérdem, hogyan, miképpen nevelhette volna Bornemisza Balassa Bálintot reformátussá, ha ő maga mégis lutheránus maradt akkor, mikor a serdülő Bálint még mindig csupán a Bornemisza által kijelölt vallásos iratokat fordítgatja ? Azt ma már nem tagadja senki sem, hogy a Balassák reformátusok voltak; s elhiheti Zoványi, hogy egy főúr, aki magának udvari prédikátort tart, ha ő és családja a reformált egyház híve: semmiesetre sem az egységes protestáns tant hirdetők közül választ ilyet magának, hanem a saját álláspontján, meggyőződésén levőkből. Es az én véleményemet nem alterálja még Bornemisza ker') Tóth Ferenc: »Táí a dunai püspökük élete*. Győr, 1S08. 38. 1. tölése sem, akármint szépítgeti tételeit, az nála mind csupán a jó békességért történik s talán ez az ingadozás, határozatlanság mind nagy befolyással volt arra, hogy egy Skultéti Severin színvallásra bírja 1591-ben azt a férfiút, aki éppen Bornemisza ajánlottja volt, akit szintén lutheránusnak tartottak akkor, mikor az ő urai a Batthyányiak mindig reformátusok valának. Ez a színvallás Bornemisza életében nem fordult elő, de azért mégis reformátusnak tartom őt Beythe Istvánnal együtt, s ez utóbbinak az 1591-ik évi convertálása is azt bizonyítja, hogy az elválás egy tettekben gazdag fél életen keresztül érlelődött meg benne s ne feledjük, hogy ő Bornemisza pártfogoltja volt. Balassa Bálint mikor érdekből, az ismeretes családi baj s V. Sixtus pápánál történt bevádoltatása után 1586-ban katholikussá lett, Bornemisza már nem élt. Tudjuk, hogy Bornemisza 1582-ben megjelent »Énekes könyv«-ében egy Istenes énekét sem vette fel Balassának a XVI. század e Petőfijének, szerelmi lantosának, még pedig azért, mert az egykori nevelő nagyon jól ismerhette tanítványának ingatag, veszekedő, csapodár temperamentumát ; és éppen azért is nem tetszhettek tán azok néki ? De mindezek dacára sem tagadhatja senki azt, hogy Bornemisza, Balassa Bálintot reformátussá nevelte ; s ezt semmi esetre sem teheti, ha oly hű követője Luthernek, mint Zoványi véli, s elhiheti, hogy abban a korban, mikor a vallás volt minden, mikor a haza közös ellenségén kívül másról mint erről nem is igen beszéltek : éppen úgy nem tartottak a református érzelmű főurak lutheránus prédikátort, amint nem választanak például ma főiskoláink unitárius vallástanárokat. Sopron, 1887. nov. 1. (Vége köv.) Thúri Etele, református lelkész. Egy ismeretlen dunamelléki püspök. Ritka érdekű írott kötet került kezembe a báró Nyári-féle levéltár okmányaiból. Fogtövi János régi váci lelkész prédikációi ezek, sajátkezűleg összeírva az 1614 és 15-ik években Vácon. Képzelhető meglepettetésem és a meghatottság több százados lelkész elődöm 411 lapos munkája megpillantásánál. A könyv hitelessége kétségenkívüli, maga a találási hely is a hitelesség bélyegét üti fel reá. A teljesen sárgult papír az elmúlt hosszú évek nyomát hordozza magán, elavult az írás rajta, sokszor alig olvasható. Az események, melyek elszórtan felemlítve vannak a — sajnos — történelmileg szegény kötetben, a legszigorúbb kritikát is kibírják. A prédikációk az akkori idők theologiai és filozofiai képét tükrözik vissza. Nyelvezetéért, mely koráé, és a kifejezések tömörségeért s magyar nyelvi tisztaságáért nyelvészetileg egy önálló tanulmányban lesz e kötet méltatva. Az egészben legérdekesebb az itt szórói-szóra következő önélet-vázlat. »En is, Fogtövi János, Vácon városi prédikátor lévén, kezdem az emberről és az ő idejéről, ez könyvbeli prédikátiókat írnom. Időmnek negyvenkilencedik esztendejében, prédikátorságomnak 23-ik esztendejében, Vácon laktomnak 1 i-ik esztendejében. Az mit ifjusá-