Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-11-06 / 45. szám
tehetség vizsgálata által jutnak a fentebbi eredményhez, úgy hogy bölcsészetök főtárgyát az emberi ész bírálata képezi, addig Comte ezen kérdéssel teljesen felületes módon bánik el, a mennyiben egysze;űen csak rámutat azon jelenségekre , a melyeket bölcsészeti kutatásra érdemeseknek tart, a filozofusokat legnagyobb mértékben érdeklett problémákat pedig minden okadatolás nélkül dobja az elhasznált régiségek lomtárába. Ezen eljárása nem kis visszatetszést szült, különösen a német bölcsészek között, úgy hogy sok ideig, sőt ma is számosan nem számítják őt a filozofusok közé. Azonban ha ennyire túlságba nem megyünk is, annyit kétségkívül ki kell mondanunk, hogy ezen eljárás filozofushoz illőnek eg}'általán nem nevezhető. Fel lehet ugyan Comte mentségére hozni, hogy szociologiájában, mely hat kötetet tevő fő munkájának felét foglalja el, s melyre Comte kiváló súlyt helyez, éppen a három korszak törvényének érvényességét akarja bebizonyítani, annak az emberiség fejlődésére való alkalmazása által; ezen törvény helyességének közvetlen konzekvencziáját pedig a Megismerhetlenre vonatkozó iménti elmélet képezi. Csak hogy erre kénytelenek vagyunk azt jegyezni meg, miszerint a szociologiában eszközölt bizonyítás egyáltalán nem igazolja az általa felállított törvény oly fokú érvényét és terjedelmét, a milyet Comte annak tulajdonítani akar. Teljesen önkényesen veszi fel ugyanis először, hogy ezen törvény nemcsak az emberiség, hanem az egyén fejlődésében is uralkodik; mert a történelemből merített bizonyíték legfeljebb csak arra szolgálhat, hogy általa az egész emberiség szellemi fejlődésében uralkodó törvényszerűséget mutassa ki. Az emberiség nem azonos az egyénnel; az emberiség fejlődése az egyén fejlődésével. Az utóbbinak törvénye csak az emberi elme alkatának tüzetes vizsgálata által fedezhető s illetve állítható fel, a mitől pedig Comte annyira távol tartja magát, hogy rendszerében még a psychologiának sem ad helyet. Szintén önkényesen és a tudományban meg nem engedhető módon jár el akkor, a midőn az emberiség fejlődésében a pozitív állapotot befejezőnek, véglegesnek állítja. Mert ha megengedjük is, miszerint a történelem csakugyan a mellett szolgáltat bizonyságot, hogy az emberiség fejlődése a megjelölt korszakok szerint történt s hogy a mai korban tapasztalt jelenségek valóban arra mutatnának, miszerint a pozitív állapot bekövetkezte és uralkodóvá léte már csak idő kérdése: még akkor is nagyon elsietett állítás ezen állapotot véglegesnek és befejezőnek nyilvánítani, mert hisz a történelem ez esetben is csak arra nézve szolgálhat bizonyítékul, hogy ezen fejlődési fok harmadik, nem pedig arra is, hogy utolsó. S a midőn a poz'tivizmus az utóbbit olvassa ki a történelem könyvéből, méltán intézhetjük hozzá a kérdést, hogy a mikor állítólag csak a tényleg tapasztalt jelenségek időrendiségének és hasonlóságának vizsgálatára korlátozza magát: miként merészel a jelenségek oly sorára változhatatlannak állított törvényt állítani fel, a melynek sem elejét, sem végét belátni senkinek nem áll hatalmában ? Ki dicsekedhetnék ugyanis azzal, hogy a multat első kezdetétől fogva teljesen ismeri s hogy a jövőt legkevésbé is tudni adatott? Miként kockáztathat — kérdezhetjük tovább — éppen a pozitív filozofia, mely büszkén kérkedik, hogy semmit bizonyítás nélkül el nem fogad, oly önkényes felvételt, a mely szerint a szellemi fejlődés egy rövid korszakának megfigyeléséből az egész fejlődésre nézve érvényes és kétségbevonhatlan igazságú törvényt lehet felállítani? Hiszen a természetben a fejlődésnek alávetett jelenségek éppen a mellett bizonyítanak, hogy a fejlődési szakok egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz s még kevésbé a fejlődés egészéhez; felvehető-e hát észszerűen, hogy az emberiség fejlődésére nézve éppen ez a kivételes eset forogna fenn ? S ha Comte értelmében azt vetné valaki ellen, hogy a felhozott hasonlat nem találó, mert az emberiség szellemi fejlődése a maga nemében egyedüli : erre ismét azon kérdéssel felelek, hogy miként lehet a maga nemében egyedüli s még folyamatban levő fejlődés egészéről, a mihez hasonlót a természet jelenségei között sehol sem találunk, bármit is teljes bizonysággal állítani ? Annyit mindenesetre kimondhatunk, hogy akár helyes, akár nem a Comte-féle fejlődési törvény, bebizonyítottnak semmiesetre sem tekinthető ; nem fogadható el tehát ilyenül a belőle vont következtetés sem, a melyszerint az emberi vizsgálódás azon határok között lehet csak sikeres, a melyeket a harmadik, pozitív állapot számára kijelöl. Az efféle kérdések csak ismeretelméleti kutatások segélyével dönthetők, el s a midőn a pozitivizmus ezekhez folyamodni egyáltalán nem akar, saját maga mondja ki magára a halálos ítéletet, mert ez által lehetetlenné van téve reá nézve, hogy sarkalatos tételét, melyen egész létjoga alapú', valaha bebizonyíthassa. E?en kitérés után felvehetjük ismét tárgyalásunk fona'át s az adott rövid vázlatokra támaszkodva már eleve is kétségtelen bizonyossággal kimondhatjuk, hogy itt a vallást közvetlenül érdeklő irányzattal van dolgunk, a melylyel előbb-utóbb le kell számolni a vallásnak. Le kell számolni annyival is inkább, mert az általános visszatérés Kantra, mely a német bölcsészet jelszavává lett ; a német bölcsészet befolyása a többi nemzetekére; a pozitivizmus térhódítása a német, francia és angol bölcsészetben ; Millnek és Tyndallnak a vallás és tudomány közötti viszonyra vonatkozó munkái: mind arra mutatnak, hogy a vallás és tudomány közötti viszony kérdése napirenden van, s hogy a vallás életképességének hiányáról tenne bizonyságot, ha ezen kérdésre vonatkozólag szavát hallatni elmulasztaná De meg hogy is nézhetné közönyösen, tétlenül amaz elmélet térhódításait, a mely szerint a Megismertetlen regiója éppen a vallásos eszmék tárgyaival van benépesítve s a melynek értelmében a megismerés határai ott végződnek, a hol a reánk és egész létünkre nézve legfontosabb kérdések kezdődnek ? Hiszen ha ezen elmélet a maga tételeit minden kétséget kizárólag betudná bizonyítani; ha ki tudná mutatni, hogy azon kérdések, melyek a külső és belső világ tüneményeinek behatása alatt a szellemi fejlődésnek a történelem és a mai népisme által felmutatott legalacsonyabb fokán is felvetődnek, természetöknél fogva felelet nélkül kell, hogy maradjanak: akkor úgy a vallásnak az igazság bármily parányi részéhez való igénye, mint általában a vallási tünemények létjoga teljesen megszűnik. A mint a délibab szeszélyes képződményei nem nyújthatnak nyughelyet a fáradt utasnak, ép oly kevéssé szolgálhat ezen elmélet helyes volta esetén a vallás az iga'/ság után szomjuhozóknak és az igazság keresésében elfaradtaknak üdítő és pihenő helyül. Azt hiszem azért, hogy szolgálatot teszek a vallás iránt igazán érdeklődő közönségnek, ha ezen kérdést, a vallás és tudomány közötti viszony kérdését nálunk is felvetem ; nálunk, a hol — nagy sajnálattal kell ezt bevallanunk — a vallásos hit napról-napra és úgy szólván minden küzdelem nélkül tért vészit a tudással szemben, nem a valódi, ésszerű alapon nyugvó tudással, mert ez, mint ki fogjuk mutatni, a hittel soha öszeütközésbe nem jöhet: hanem a felületes és éppen azért sokkal rombolóbb s kártékonyabb hatású álismerettel szemben, a mely népszerűség köpenyébe burkolózva hódít mind nagyobb