Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-30 / 44. szám

lemét, hogy újra tanítson intsen, dorgáljon, világosítson, magyarázzon és meggyőzzön, hasson és építsen : hanem azért is, hogy egy igazán tartalmas, értékes és szép munkával gazdagították az egyházi beszéd irodalmat és hogy ismételten alkalmat nyújtottak neki oda tenni a sírra teljes elismerésének, tiszteletének és kegyeletének koszorúját. Mihályi Károly beszédeinek majdnem minden sora a tiszta, logikus főt, az élet és lélek mozzanatainak kiváló ismerőjét, a józan világnézletű bölcsészt, a szigorú moralistát, a hitének tárgyai felett is inkább gondolkozó, mint azok mysticismu^ában elmerengő embert és inkább az értelemhez és akarathoz, mint a kedélyhez szóló igazi erkölcs-predikátort árulja el. Textusait igaz, hogy a legtöbbször csak mottókkul használja és nem alapigékül, e szó közönséges értelemben; de azért erős logikája mindég megóvja őt attól, hogy csak egyszer is kilépjen azok gondolat-köréből. Felosztásai érdekesek, sokszor merészek. Tárgyalását bizonyos oly erő hatja át épen a gondolatoknak szoros, láncolatos egymásutánjánál fogva, hogy érdeklődésünket elejétől végig lekötve tartja, mintegy foglyul viszi magának. A mint megszólal, felkelti az érdeket, mert nincs jó formán a 18 között egyetlen beszéd is, mely -ne alkalmi volna. S e tekintetben majdnem az első egyházi beszéd gyűjtemény ez az újabb irók művei között, a melyben megvalósítva látom ama már sokszor kifejezett, gyakran hangsúlyozott nézetet, hogy igazán jó prédikációt, a mely aztán a közönséget is érdekelje és építse, csak úgy lehet írni, ha az egyszersmind alkalmi is, azaz ha akár gyülekezetünknek, akár — de ez már csak igen-igen ritka esetben — ön magunknak viszonyai adják mindig kezünkbe a tárgyalandó thémát s nemcsupán azért beszélünk, mert vasárnap van. A torony tetejéről egy munkás leesik s szörnyet hal, — hát beszél arról, hogy ^szeretjük az életet és mégsem kíméljük.* A nagyenyedi gyász napok emlék napján beszél a szenvedések hasznáról; iskolai év elején s lelkész választáskor az iskoláról; ősszel az emberi élet őszéről, »az öreg kor elönyeiről« ; nem számítva ide az adventi, karácsonyi és sylvesteri beszédeket. Mintha csak az anatómus asztalára tenné az emberi lelket, úgy boncolgatja annak redőit, mutogatja bámulatraméltó emberismerettel a tettek, érzések és gondolatok titkos rugóit és mintha csak külön adatott volna neki a sziveket és veséket vizsgálni, úgy beléjük tekint s ezzel a nagy psychologiai mélyelműséggel és a mindennapi életből vett találó érveivel győz meg. Nem a szívnek pillanatokra való elragadtatását és az azoknak több kevesebb időre való elhatározását célozza, hanem fel akar világosítani; az értelem előtt érthetővé kívánja tenni a nehezen felfoghatót is ; meg akar győzni, hogy aztán értvén és megyőződvén valamely igazság felől, akként cselekedjünk és pedig állandólag cselekedjünk úgy, nem a szív háborgásaira, hanem az ész józan tanácsára hallgatván. O maga is erre hallgat, mert szónoki heve soha sem ragadja el, túlzásokba soha nem csapong s a hatást nem vadássza. Mesterileg festi a valót — s ebben realista, mert egyetlen vonást sem tesz képeire, melyeket ne az életből venne ; de ép ezért látja, tudja, hogy ez élet csak árnyéka egy nemesebbnek, felségesebbnek, és ekkor ép oly igazán, az erős meggyőződés hangján mutatja fel ez eszményt s a hozzá vezető utakat s ebben idealista. Csak a ki a valót úgy ismeri, mutathatja fel az eszményt is igazán. Egyszeregyszer aztán érzései szárnyat öltenek, magasabb regiókba repül, költői ihlet szállja meg s az az iró, a kinél különben érzései is az agyon szűrődnek át, gondolatait szivén ereszti keresztül s tart egy olyan beszédet, mint a minő itt pl. XVI. beszéd, mely igazi ünnepélyes, magasztosult hangulatban van irva. De ekkor is a homályos mysticismus körébe nem megy át. (pl. 130. 1.) Semmivel nem jellemezhetném prédikátori egyeniségét jobban, mint a mit a 95. lapon ő maga mond: »Nincs Jézus tiszta vallásának egyetlen cikke is, melyet csak hinni kelljen és nem egyszersmind, sőt még előbb, által is látni; nincs az erkölcsiségnek egy parancsolata is, melyet mielőtt teljesítnék, okait, módját, eszközeit meg ne kellene vizsgálnom !« íme ez az ő prédikátori hitvallása. Hogy mily erővel s mennyi lélektani és életismerettel tudja a lelket boncolni, ott van a IX. beszéd, melyben a szív és ész viszonyáról s ezek köréről beszél, nagy szónoki eloquentiával, erős vallásos hittel és pragmatismussal párosultan. Valódi prófétai, kemény, szigorú ítélet Erdély története felett az, mit a 81. lapon mond és gyönyörű az az általánosabb, magasabb eszmére való felemelkedés, midőn a 82. lapon azt kérdi: »Haladott-e az emberiség vagy egy lépést a közbékesség, a testvériség országa felé ?« Ez egyike a legszebb beszédeknek, hozzá még csak a XIV. és XV-ik beszédek hasonlók magasan szárnyaló gondolataikkal, mesteri irályukkal és ünnepélyes hangulatukkal. Ez utóbbiban pl. kitűnően van festve Jézus kora és az akkori társadalom s felséges jellemképet ad Jézusról a rajta csüngő imádat színeivel, megvilágítva égi glóriával. Vagy mily szép a XlV-nek bevezetése a maga közvetlen egyszerűségével s mély vallásosságával. Ha terem nem engedi, hogy az egészet közöljem, mutatványt meg sem kisérlek adni. Ugyanezen okon a Keresztelő Jánosról adott ama kitűnő jellemzésre is, mely a XIII. beszédben van, csak épen rámutathatok arra a mélyen járó fejtegetésre, melylyel eme látszólagosan paradox tételről beszél, hogy »aki erkölcsileg önmagához szigorú, az mások iránt kimélő.« Ez a beszéd parallel az V.-el, ezt mintegy kiegészíti. Még más, így egymást kiegészítő két beszéd is van e kötetben, t. i. a VIII. és a XVII-ik, melyek mindketteje ama főgondolat körül forog, hogy honnan az a jelenség, hogy életünket mulandónak látjuk és mégis úgy élünk, mintha ez örökké tartana. És nem őrizzük eléggé? És a midőn e kérdésre a feleleteket keresi, a VIII. beszédben egy meglepő, merész s nagy gondolatot mond ki: »Nem őriznők-e« — így szól — »sokkal félénkebb vigyázattal, nem költenők e sokkal fösvényebben az életet, ha annak, a mi bennünk gondol és akar egy sorsa lenne e durva testtel ? Feláldozhatnók-e e földi léteit, ha lelkünk mélyében nem rejtene ama sejtelem, hogy nem áldozunk fel benne mindent? lenne-e a léleknek elég bátorsága lerázni magáról e testet, ha nem sejtené, hogy csak ruhát változtat? Nem aai 1 épen az, hogy e testi életről lemondhatunk, oda látszik mutatni, hogy jobb részünknek élete nincs válhatatlanul e pár borítékhoz kötve 1 íme egy új bizonysága a sirontúli léteinek 1« stb. Minduntalan reá mutat a természeti és az erkölcsi világ törvényeinek ugyanazonosságára s igen találóan világosítja meg amazokkal ezeket (112. 1. 123. 1. stb.). Némi hiányosságot találtam a kidolgozásban az I., a IV. és a XVI. beszédekben. Az első több helyütt töredékes. A IV. nem kerek egész, némi hiányt érezünk utána és pedig a direct alkalmazás hiányát; míg a XVI. az általánosságokban sekélyesül el s csak a befejezésben melegebb, szónokibb. (142. lap). És hogy teljesen számot adjak mindazon benyomásokról, melyeket e beszéd gyűjtemény reám tett, még azt kell felemlítenem, hogy bár e prédikációkban az egész felfogás mélyen vallásos és a szentkönyv szellemével sehol nem ellenkezik, mégis hiány-