Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-10-23 / 43. szám

egyes problémák megoldhatlanságának világos bizonyítékai sokkal inkább becsültetnek, s mintegy magasabb rangúaknak tekintetnek az állító igazságokat bizonyító érveknél és eljárásnál. így p. o. a mennyiségtanban a legszebbek közé sorozzák a Lagrange által felismert és Abel által bebizonyított tételt, a mely szerint a negyediknél magasabb fokú egyenletek algebrailag nem megoldhatók, és méltán is, mert ezen kérdés századokon át foglalkoztatta s az említett tétel nélkül még sokáig foglalkoztatta volna a legkitűnőbb mathematikusokat, s vonta volna el a legjobb erőket más, sikeresen munkálható terekről. De ha magas értéke van más tudományokban a határ pontos megállapításának, a meddig azok kutatási köre kiterjeszthető, még inkább így van ez a bölcsészettel, melynek története szintén azt bizonyítja, hogy mint amazoknak, úgy ennek is kezdetét a megoldhatlan kérdések vizsgálata képezi, és a melynek legtöbb, sőt mondhatni mnden problémája ma is olyan, a melynek megoldását a legkitűnőbb elmék eddigelé haszontalanul kisérlették meg. Vájjon ezen sikertelenség oka a kutatás tárgyának természetében, lényegöknél fogva kifürkészhetlen voltában, vájjon az elme gyarlóságában, oly nemű korlátoltságában rejlik e; mely annak folytonosan jellemző tulajdonsága fog maradni, vagy pedig, a mit legszívesebben hiszünk, csak a mai ismeret tökéletlenségében s a mai értelem fejletlenségében, de a melyek az idő folyamán biztosan tökélyesülni fognak ? Ez azon kérdés, melyet a bölcsészet történelmében mindinkább előtérbe nyomulni látunk s melynek előbb-utóbb okvetlenül fel kellett vetődni. A bölcsészet létrejöttének oka ugyanis az ismeret utáni vágy, a bennünket környe/ő dolgok eredetéről, egymáshoz való viszonyáról s végcéljáról önkénytelenül is felmerülő kérdések megoldására való törekvés volt, állandó életeleme pedig azon meggyőződés, hogy az emberi ész hatalma képes leend a természet s á talában a dolgok rendét a gondolatvilaggal összhangzásba hozni s mindkettő mivoltát és kölcsönös viszonyát kiderí eni. Ezen meggyőződés különösen erős volt az első bölcselőknél, a kiknek célja volt a dolgok magyarázatát azoknak egy anyagi princípiumra, majd elvonásokra való visszavivése által szolgáltatni. Thales ősanyagán, a nedvességen kezdve, tűz, levegő, majd ismét a véghetetlen (to ecjiatQov), a számok, mind a keresett ős okot, a végső princípiumot voltak szolgákatandók. Természetes, hogry a puszta, úgy szólván minden tudományos jelleget nélkülöző szemlélődés ezen gyümölcsei csakhamar tévesekül ismertettek fel, a nélkül azonban, hogy azok, kik elődjeik hibáit s rendszerök hiányait felismerték, okultak volna a példán s nagyobb óvatossággal és kevésbé vérmes reményekkel kezdtek volna a munkához. így azután az egyik rendszer romján a másik keletkezik, s alig száll az egyik épület összeomlása által támadt porfelleg : ugyazon anyagból, ugyanazon tervvel új munkások új épületnek remélnek örökké tartó szilárd alapot vethetni. Még az újkori bölcsészet is megoldhatónak tekinti a világtalányt s több tudománynyal, nagyobb rendszerességgel ugyan, de nem kevesebb reménynyel lát azon kérdések megoldásához, a melyeken annyi ókori bölcsész ereje megtörött. Descartes, Spinoza, Leibniz, Wolff mind egy-egy hatalmas rendszerrel adnak kifejezést azon meggyőződésöknek, hogy az emberi ész működési tere nincs a szűkkörű tüneményvilágra korlátozva, s hogy az isteni szikra, mely a tehetetlen anyagot élővé teszi, nemcsak az emberi, a földi, hanem az isteni, az égi dolgokra is képes világot vetni. De csakis annyit mondhatunk, hogy ebbeli meggyőződésüknek kifejezéseül, nem pedig hogy meggyőződésök helyességének bizonyítékául is tekinthetők rendszereik. A legvilágosabbaknak, legmegdönthetlenebbeknek látszó bizonyításaik, legelmésebb okoskodásaik a hosszasabb vizsgálat után előbb kétesekül és homályosokul, majd egyik másik szemében teljesen helytelenekiil tűnnek fel. Nem csoda hát, ha a folytonos és csaknem teljesen eredménytelen erőfeszítés kifárasztotta az emberi szellemet; nem csoda, ha már az ókorban előbb szórványosan és gyengén, majd sűrűbben és mindig erőteljesebben nyer kifejezést azon meggyőződés, hogy az anynyi kitűnő elmét foglalkoztatott problémák megoldhatatlanok, s hogy az emberi elme, nemhogy mindenre, hanem egyáltalában semmire sem képes ; nem csoda végül, ha az újkor nagyszabású kísérletei is ugyanazon eredménynyel végződnek s a rendszeralkotók nagy erőfeszítése, a mé tán bámult óriási épületek mind csak arra szolgálnak, hogy általok, romjaik által a félelmes ellenség a skepticismus talaja kövérüljön meg. Azonban a skepticismus egyáltalában nem alkalmas arra, hogy az emberi szellemnek állandó nyughelyül szolgálhasson. Képes volt ugyan a történelem bizonysága szerint a metafizika legnagyobb szabású alkotásait is megdönteni, de nem vo't képes a maga számára biztos alapot teremteni; sőt ugyancsak a történelem bizonysága szerint alapja ta'án még ingatagabb volt, mint a dogmátismusé, a mit mutat az, hogv mihelyt a dogmatismus ügyét valamely eredeti gondolkozó vette fel, a skepticismus azonnal kénytelen volt pozícióját odahagyni. Azon kétségbevonhatlan tény, a mely szerint ismeretünk bizonyos ágaiban — így p. o a mathematikában — elvit ázhatlanúl vannak általános és szükségszerű igazságok s hogy így az elme bizonyos kérdesek megoldásara csakugyan képes : folyton élő tiltako/ás volt a skepticismus létjoga ellen. De meg a törtenelem folyamán nem egyszer találkozik azon kérdéssel is, a mely az ismeret lehetőségét tagadó érvein a saját fegvverével üt halálos csorbát: »hogy tudod te, a ki azt állítod, hogy absolut bizonyossággal tudni bármit is lehetetlen, azt, hogy az ismeret tárgyai előttünk örökre a titok áthatolhatlan fatyolával lesznek borítva ? Hiszen hogy e/t, mint feltétlen érvénynyel bíró igazságot, állíthasd elénk, ahhoz a megismerő tehetség és az ismerettárgyak között létező viszony ponlos ismerete szükséges; a melyet ha te képtelen vagy nyújtani, úgy létjogod méltán kétségbevonható ; ha meg képes vagy produkálni, akkor eo ipso megszűntél skepticismus lenni, hanem átváltoztál tudománynyá« ; az ismerő alany és az ismerettárgy között levő viszony tudományává. így egyfelől a dogmatismus — nem tudván soha az általa tett Ígéreteket beváltani s a keltett várakozásokat kielégíteni; — másfelől a skepticismus, képtelen levén a maga részére szilárd alapot teremteni: az általunk említett elméletnek, a Megismerhetlen elméletének útját készítik elő, a mely igazat ád a dogmatismusnak abban, hogy csakugyan vannak kérdések, a melyekre az emberi elme képes feleletet adni; de igazat ád a skepticismusnak is, a midőn kimondja, hogy a bölcsészeti problémák jó része és specialiter a metafizikai problémák teljesen megoldhatlanak. Másfelől meg különbözik a dogmátismustól abban, hogy a filozofia feladatának nem egyenesen a problémák megoldását, hanem az ismerő tehetség vizsgálatát, az ismeret feltételeinek megállapítását tekinti; és különbözik a skepticismustól is abban, hogy az emberi ismeret által hozzá nem férhetőnek állított kérdések megoldhatóságát az ész mivoltából és törvényeiből világosan bebizonyíthatónak állítja. (Folyt, köv.) Horváth József.