Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1887-09-25 / 39. szám
való sikeres haladhatáshoz: akkor adják erre, s akkor azután megtesznek mindent, hogy gyermekük ne csupán a latin declinatiókban s syntaxisban tegyen oly előmenetelt, hogy kiérdemelje nagy nehezen az elégséges osztályzatot, hanem nyerjen más egyéb tekintetben is oly műveltséget, a minőt mai napság egy klasszikus műveltségű embertől megkíván a világ. Ha pedig erre a szülőknek nincs elég anyagi erejük, avagy fiuknak a humanistikus műveltséghez elég szellemi képességük, akkor bocsátják más reális pályára, a hol a szüléknek jelentékenyen kevesebb anyagi áldozatával és sokkal hamarabb kenyérhez jut. Es pedig tisztességes kenyérhez. Monsieur vagy Herr a címe akkor is ha miniszteri tanácsossá vagy nem tudom mifele törvényszéki bíróvá lesz, akkor is, ha gépműhelyben vagy ha gyalupad mellett nőtt is fel. Nálunk a fentebb említett kellékek mi figyelemre se méltattatnak. Nagyságos úrrá neveltessem e fiamat vagy májsztrammá? úrrá-e vagy munkássá? Nálunk ez a felfogás, ez a kérdés. Nyögve, sokszor a többi családtagok megkoplaltatásával szerzik be a szülők azt az összeget, a mi gymnasiumi tandíjakra, a drága könyvekre, élelemre, ruházatra kívántatik, és hozzák ezt a súlyos áldozatot egy-egy gyermekük kedvéért 13—15 éven keresztül; megalázkodnak, könyörögnek a tanári kegyért, pártfogásért, csak hogy egyik osztályból a másikba felgyámolíthassák az ^elégtelen4 osztályjegyek között bukdácsoló fiacskájukat. De hát megteszik s miért ne tennék meg? hisz ha valahára még is célhoz jutnak, szeretett gyermekük nem lesz y munkás,€ nem lesz N. N. úr, vagy N. N. uram, hanem elnyeri a boldogító Tekintetes vagy Nagyságos címet. S igen gyakran csak is ezt, csak is a címet, ráadásúl aztán kapja az elégedetlenséget, a tengődést, nyomort, melytől hogy azután szabadulhasson, fordul a csempészethez, csaláshoz, vagy a jellemnek egy vagy más tekintetben való lealázásához, megcsorbításához s végül a pisztolyhoz. A taníttatási költség felemésztette a szülők vagyonát, a szűken javadalmazott hivatal, de gazdagon osztogatott cím felemészti az embert s ennek családját s a nemzet minden egy-egy ilyen ember életével satnyul, szegényedik. S nem elég, hogy a mi kezünkből kiesik a kenyér, hogy a magyar családok százai, ezrei megsemmisülnek, de fokozódik a baj azzal, hogy az általunk elejtett kenyeret idegenek veszik fel. Mert van kenyér, van fizetés hazánkban tisztességes, csak hogy ezt jó részt idegenek élvezik. Egy-egy nagy malom, vasgyár, szeszgyár és sok más ilyen vállalat két, három, négy, öt ezer forinttal díjazza az ügyes, szorgalmas s megbízható vezetőket, az első munkásokat. Vagy csak kisebb vállalatról szólva, ott, hol e betűket nyomják, van munkás, ki hetenkint 50, másik, ki 40—45 frtot, tehát évenkint 2000—2500 frtot keres. Igaz, hogy nem büszkélkedhetik a > Nagyságos? címmel, az is igaz, hogy hétköznapi kék öltönye olajos a géptől vagy a rajz-óntól és kőtől, melyekkel foglalkozik, de becsületesen gondoskodhatik magáról és családjáról. Magyar ifjúra 12 évig költenek szülei ezreket, azután maga kétszer 1 2 évig nyomorog gyarló fizetésen, míg végre a Tekintetes és Nagyságos cím mellé kap 2500 forintot, a most említett munkások pedig tanultak 3—4 évig valamelyik szászországi ipariskolában, s attól kezdve magok keresik kenyerüket. Van kenyér Magyarországon elég s tisztességes, csak vegyük fel, a címet pedig hagyjuk azoknak, a kikre kenyeret különben is hagynak szüleik bőven. Mindezek különben nem új dolgok, de nem tehetünk róla, ilyenkor tájban, mikor már végig lapoztuk az előbbi iskolaévről kiadott értesítőket, azokban látjuk a gymnasiumi növendékeknek nagy s a magyar vidékeken levő polgári, gazdasági, kereskedelmi tanintézetek tanulóinak csekély számát, mikor olvassuk, hogy az új tanév beálltával miként tódul a gyermek- s ifjú-sereg a gymnasium s az egyetem kapuihoz, a gyakorlati pályák gazdag fizetesű állásaira pedig idegen embereket alkalmaznak, eszünkbe jut újból és újból Galilei világhírű mondásának a fonákja: Még sem mozog! Még sem mozdul nemzetünk s nem akar a modern kor által követelt útra terelni. De hát reánk, egyházi lap körül forgolódókra utóvégre is mit tartozik ez az ügy, nemzetgazdászok dolga ez, nem theologusoké. Tartozik biz ez reánk is. Jobban mint gondolnók. A magyar nép anyagi szegényedése minket protestánsokat s kivált kálvinistákat első sorban érint; s viszont a ki a magyar nép anyagi jólétét munkálja, az protestáns egyházunkat is erősíti. Mikor az országos közalap jövedelmének vagy az államsegélynek kiosztására kerül a sor, megdöbbentő képek rajzoltatnak, és pedig százával a segélyért esdő folyamodványokban s azok csatolványaiban. Nem a vallástalanság, hitközöny, az egyház és iskola iránt való meghidegülés juttatja legtöbbször tengődő állapotba egyházainkat, iskoláinkat, hanem az anyagi szegénység, a minden erőt megzsibbasztó tehetetlenség. Nekünk igaz hogy a főhivatásúnk az, hogy a lelki jók után való törekedésre buzdítsuk a gondjainkra bízottakat; de azért népünknek, egyházunk tagjainak anyagi jóllétét sem szabad szem elől tévesztenünk ; ha egy protestáns családot segítettünk jó tanácsunkkal a bukástól megmenteni avagy azt az anyagiakat illetőleg helyes irányra terelni,
