Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-18 / 38. szám

idő után vagyok bátor szerény véleményemet, illetőleg megjegyzéseimet e becses lapban a nt. szerkesztőség engedeimével közrebocsátani. Igaz ugyan, hogy már a • Sárospataki lapok* 30—33—34. számában a valódi ok némely fontosabb tételei be vannak mutatva; azonban nem esem ismétlésbe, jobban kifejezve magam, nem szándékom azon cikkiró urak véleményét magam neve alatt kiirni: de azon álláspont mellett maradókén is, hogy nem egyedül a tanítókban kell a tulajdonképeni hibát keresni, hanem egyébb tényezőkben is. Erre nézve elmondom szerény véleményemet : 1. Mind az állami, mind a felekezeti tanítói fizetések átlag alig mennek 400—450 forintra, sőt az állami (ennek leánya a községi) iskolákban a tanítók sokkal gyérebbül díjjaztatnak, ezt is fél, sokszor egy évi várakozás után kapják meg, midőn már eladósodtak. Kérdem : hol itt az eszköz az ösztönzésre? ho^y mintegy serkentve lenne az i lető a pontos, a hű és érdemesített jutalmazás után a fokozatos törekvésre? Melyik az a hivatal, mely annyira megkívánná, hogy az anyagi gondoktól ment legyen, mint a tanítói ? Hiszen ha kevés fizetésből is csak ritkán, olykor pör útján kapja a nagyon is kiérdemelt csekély jutalmat és folyton azon kell tűnődni, hol és miből ad családja számára kenyeret; bizony alig akad idő a tanmódot és menetet tisztázni agyában. így történik aztán az, hogy ha nem vesz is el a kiszabott időből a kenyér és élelmiszer előállítására; de nincs kedve naponkint 4— 5 órán át magyarázgatni az isko'ában, mikor folyton előtte lebeg családja anyagi helyze' e. Ezen javítani kell úgy az államnak, mint a felekezetnek. Továbbá osztályozni kellene a tanítói állomásokat. Ha a zsinati törvény helyesnek és célszeiűnek találta, hogy a jobban fizető egyházak szakavatottabb lelkészeket kapjanak, vagyis első rangú egyházakban csak bizonyos gyakorlati évek után és kellő quaüficatióval ellátva választható meg lelkésznek, vájjon miért ne volna alkalmazható ily fajta törvény a tanítókra és tanítói áüomásokia is? Mai napság bármelyik fényes gyülekezetbe választható, sőt a mint példák mutatják, meg is választatik nem egy pusztán oklevéllel, de gyakorlattal alig biró fiatal segédtanító, ha jó modora, csinos alakja, vagy a mi legfőbb, kellő protectiója van, minden egyébb érdem nélkül is elütheti a zsíros rectoriákat a népnevelés terhe alatt évek óta nyögő, érdemesebb tanítók kezéről. Hol itt az igazság és az ösztön arra nézve, hogy érde neket szerzett-e azon állomás elnyerhetéseért ? Bizony az üyen dolgok nagyon lehangolják és elveszik munkakedvét a különben igyekező s kötelességét híven teljesítő tanítónak. Erre nézve szerény nézetem az lenne : osztályoztassanak az egyes tanítói állomások a jövedelem szerint; lehelne egytől három osztályt felállítani. Nagyon természetesen épen így kellene osztályozni a tanítókat is oklevelük, szolgálati idejük, kifejtett szorgalmuk, illetőleg elért eredményük alapján. Ezen tervezet szerint első rangú állomásokra csak kitűnő bizon) ítványnyal, bi. onyos számú gyakorlati évek után pályázhatnék a tanitó. Alakíttatnék egy a lelkészcandidáló bizottsághoz hasonló tanítócandidaló és megerősítő bizottság megyénkínt, illetőleg minden egyházmegyében, a mely kitűzné a pályázatot, és 4— 5-öt a kellő qualíficatióval bírók közül, ajánlana választásra az iskolaszéknek ; honnan tudomásvétel s megerősítés okáért ismét visszaküldetnék a vá'asztott neve. így aztán a valódi érdem remélhetné jutalmát az előmenetelbe, egyszersmind lenne ösztön a becsületes munkára. 2. A másik hiánya a tanítás sikerének a tanítók csekély képzettsége. Ha tehát — mint cikkiró ís mondja — »Azt akarjuk legyenek jó iskoláink, először azt kell akarnunk, hogy legyenek jó tanítóink.* Miként érhetnők ezt el? először ne vegyenek be a tanitó-képezdébe okos paraszlot, szabó- és bognár legényeket, a mint erre igen sok példát tudok; hanem kivántassék meg a képezdékbe lépőktől legalább hat, de nem ártana a nyolc osztály végzése ; így aztán elég lenne az elméleti tanulásra két év, a harmadik pedig egészen a gyakorlati önképzésre lenne fordítható a gyakorló iskolában. Ez a gyakorlat most is meg van ugyan, de az egész csak szemfényvesztés, mert fél évenkint — legalább az én időmben — alig jutnak be a gyakorló iskolába 2—3-szor, kivált ott, hol temetni járnak, mint p. o. N.-Kőrösön. Ez a néhány óra bizony nem ád kulcsot kezünkbe a gyakorlathoz, melylyel a vezetésünk alá került iskolába sikerrel léphetnénk. Ez a fő oka annak, hogy a már rendes tanítók közül alig felel meg hivatalának fele ; némelyik nem is érti hivatását, tehát megolője a reá bizott népnevelés szent ügyének, a másik fölöslegesnek tartja az erősbodést hivatalában, azt mondja : » Úgysem mehetek előbb, itt meg kell vénülnöm, itt így is jó, nem jutalmaznak fáradságomért.* Ez igen sok tanító imádsága, egyik tehetség hiányában, a másik elkeseredésében hangoztatja. Ha pedig ezen idő szerint e két fontos hiányon még nem lehet segíteni, van egy olcsóbb mód, mely által némileg lehetne segíteni a bajon : állítson minden iskola fentartó testület tanítókönyvtárt, melybe minden szükséges vezérkönyv szereztessék be, azonkívül fontosabb pádagogiai munkák, melyekből a tanító szabad idejében magát képezhetné, s végre a néptanítók lapja mellé egy valóban szükséges vagy szaklapot, vagy folyóiratot évenkint járatni. Hiszen, ha most va'amelyik tanító szeretné is magát e kor kivánalmanak színvonalára emelni, nem teheti, mert nincs pénze. Egy kis vezérkönyvet csak megszerzett képezdész korában, de az óta vajmi keveset gyarapította kézi könyvtárát, még ha a jóakarat benne volt is. Végre a tanítás sikertelenségének egyik oka a népiskolai tanterv. Ez egyformán szabja ki a tananyagot, hol a tanító egy osztályt vezet csupán, azzal a hol hat osztálylyal vesződik, s közben mint falukon általános, kántori teendőket is végez. Nem kellene-e ezen is segíteni ? Hány tanító van, ki a legjobb akarattal sem tudja úgy beosztani a tananyagot, hogy az a tanterv szerint fel legyen dolgozva; így történik aztán meg, hogy sokszor a lényeges helyett a lényegtelen, a valóban szükséges helyett a kevésbé szükségessel telik el a drága idő, s így gyermekeink megtömve, nem tudják azt, a mit valóban tudni hasznos és idvességes. Ordas, 1887. szemptember hóban. Somogyi László, néptanító. TÁRCA. A tudományos s különösen az egyháztörténelmi seminariumokról. (Folytatás.) Vájjon az általában történelemről mondottakat lehet-e az egyháztörténetre alkalmazni? Mi, az általunk felhozottakról, igenis valljuk, hogy lehet. Lényeges hozzáadásokkal azonban.