Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-08-14 / 33. szám

nemzetre és a reformált egyházra nézve közönyös, hogy e nyelvét veszített 3—4 ezer lelket az oláhság körmei közül kiragadja. És ezt okkal-móddal meg is teheti. De előbb lássuk: II. Mik voltak okai a hunyadmegyei magyarok kipusztulásának, illetve eloldliosoddsának ? Egyről, ha kell esküvel teszek tanúbizonyságot, hogy a református egyház s ennek hunyadmegyei papsága nem volt, — ellenkezőleg, hogy még ma is létezik e megyében magyar elem, első sorban ezen szegény sorsú emberek hazafias működésének köszönhető. Vádolni könnyű, de bizonyítani nehéz. Én a nehezebbet választom. Bizonyítok. Egyházunk nemzeti egyház, s minden izében magyar volt mindig. Idegen érdekeket nem szolgált soha. Se a Királyhágón túl, se itt e bérces kis hazában, mely — Kossuth szerint — Magyarország jobb kezét alkotja eleitől fogva. De volt a magyar nemzeti érdekek folytonos védelmezője és örökös istápolója. Templomaiban, iskoláiban, gyűléseiben a magyar szót hangoztatta 3 és fél századon át. A nép is magyar egyháznak nevezte, szemben a katholikussal, melyet németnek s a görög keletível, melyet oláhnak mondott mindenha. S ha ennek dacára és épen az ő gyülekezeteiben, kipusztult és eloláhosodott a magyarság nagy része : lehet-e őt ezért okolni? holott minden lehetőt megtett, amit csak szegény és elnyomatott helyzetében megtehetett, a magyar nemzeti érdekek védelmére. Hát hol is történhetett volna eloláhosodás, ha nem az ő gyülekezeteiben, melyek körén kívül, a reformatio előtti időszakot és a 18. század katholizálva germánizáló és oláhosítva nemzetölő korszakát kivéve, magyarság nem ís létezett soha ? 1 Melyik egyház képviselte itt, a legválságosabb pillanatokban is, a magyar nemzeti érdekeket ? Nem-e a református egyház, mely minden hívét harcba szólította nagy nemzeti veszedelmek idején s mely, ha vagyoni erejétől megfosztatott is, soha sem adta fel kettős szép misszióját: védelmezni és ápolni e megyében az evangeliumi szabadság örökéletű eszméit és a magyar nemzeti élet legfőbb biztosítékait. Ám vádoljon az, akit szíve, lelke vádolásra ösztönöz. De mi, a vajda-hunyadi református egyházmegye papsága, elődeink és a magunk nevében tiltakozunk Isten és emberek előtt, minden vád ellen, mely egyházunk s ennek korábbi és jelenlegi papsága ellen e tekintetben emeltetik. És azt mondjuk : ®Üram 1 bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek.« Óriási harcot vívtak meg elődeink s valóságos sysiphusi munka az, amit mi végezünk. Úszunk az ár ellen, melyet feltartóztatni nem áll hatalmunkban és küzdünk szakadatlanul egy oly ellenféllel, mely harminc, sőt negyvenszeresen nagyobb erőt állít ki velünk szemben, a nemzeti létért vívott élet-halálharc mezején. És mégsem abdikálunk, hanem dolgozunk és küzdünk egytől-egyig ott, a hová az isteni gondviselés állított és akképen, amint kiki vette közölünk az ajándékot, munkálkodni az Isten országának és szeretett magyar nemzetünk érdekeinek javára. De hát akkor mik okozták a hunyadmegyei magyarság kipusztulását, illetve eloláhosodását ? Megmondom : amint következik. Mindenekelőtt az, hogy kicsiny számban vegyült a nagy oláh tömeg közé. Mert a természeti törvény a nemzetek életében is érvényesül. Kicsiny nemzet a nagyobbakkal szemben mindig háttérbe szorul. Ha nem olvad is bele teljesen, de akarva, nem akarva, századok folyamán át arra kényszerül, hogy assimilálódjék s a nagyobbnak a többségnek nyelvét és szokásait átvegye. Természeti s örök processus ez, melyet Magyarország szerencsésebb vidékei nagy lelki örömmel előnyükre tapasztalnak; de nálunk az oláhság túlnyomó nagy számánál fogva, ezen természeti törvény örök igazsága a magyar nemzet hátrányára érvényesül. Mint kis szigeteket a folyvást nyaldosó hullámok, úgy mossák el lassanként a községek magyar lakosságát a körülözönlő oláh tömegek hullámgyürűi. A melyik községben 2—300 oláh család közé 8—10 magyar család keveredik, néhány évtized alatt menthetetlenül az oláhság martaléka lesz. Az apa és az anya tudnak még magyarul, de a gyermekek már csak töredezve beszélnek, míg végre az unokák nyelvökben, szokásaikban, sőt igen gyakran nevükben és vallásukban is valóságos oláhokká változnak. Még természetesebb és gyorsabb az eloláhosodás processusa akkor, midőn a szülők valamelyike, kivált ha az anya, már eredeténél fogva oláh származású. Az ilyen család nyelve minden bizonynyal oláh lesz s a gyermekek is legtöbbször az oláh vallásra kereszteltetnek, kivált, ha a közelben magyar pap nincs. Másképen áll a dolog az oly községekben, hol a lakosság túlnyomó többsége vagy legalább fele része magyar s temploma, iskolája, papja és tanítója van. Ilyen helyeken az eloláhosodás inkább csak a magyar nyelv fogyatékos tudásában és a szók oláhos kiejtésében nyilvánul. Az ily községek református magyarsága az oláhtól külső viseletben is külömbözik, s bár szívesebben beszél oláhul, mert ez könnyebben megy neki, magát magyarnak vallja és érezi; vallását nem hagyja el, mert szükségleteit kielégítve látja s mert ehhez kedves emlékek, az ősök által épített templom, iskola és szülőinek megszentelt nyugvóhelye ís kötik. De a mely községekben nagy kisebbséget képez a magyar elem, legyen bár temploma és iskolája, századok folyama alatt minden bizonynyal a kis szigetek sorsára jut. Addig nyaldossák köröskörül a hullámok, míg végkép eltűnik szem elől. És ez nem is lehet másképen. Mikor 20—30 magyar család tizszer'annyi oláh családdal lakik egy községben, melyet minden oldalról oláh falvak környeznek, mikor anyanye Ivét sehol másutt nem használhatja, mint családja körében és nem hallhatja egyebütt, csupán gyermeksége idején az iskolában és felnőtt korában, a templomban: nagyon természetes, hogy szívesebben beszél oláh nyelven, melyet mindenki megért és elfeledi a magyart, melyen, néhány társán kívül, senkivel sem értekezhetik. Midőn a mezőn munkálkodik, midőn házán kívül mulató társaságban szórakozik, midőn a vásárban vesz vagy elad valamit, midőn a község ügyeiben tanácskozik vagy közvetlen felsőbbségével (bíró és körjegyző) ügye s baja van stb. stb., mindig csak az oláh nyelvet hallja és beszéli, mert a magyart rajta kívül senki sem értené meg. Ekként édes anyanyelvét lassanként elfeledi s. elsajátítja az oláhot, mely közkeletű s nemcsak községében, de az egész környéken dominál. Gondolj most, szíves olvasóm, a múltra: 5—6 század nemzetsorvasztó processusára és meg fogod érteni a hunyadmegyei magyarok létszámának csökkenését. »Gutta cavat lapidem.« 40 ezer magyar 220 ezer oláh lakos között, ugyan hogy tarthatta volna fenn magát századokon át megfogyatkozás és anyanyelvének részben való elvesztése nélkül ?! Szinte bámulatos, hogy csak meg-