Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-08-14 / 33. szám

Harmincadik évfolyam. 33. sz. Budapest, 1887. augusztus 14, PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. SZERKESZTŐ-és KIADÓ-HIVATAL: IX. ker. Kinizsy-utca 29. sz. 1. em. Előfizetési dij: Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 frt 50 kr., egész évre 9 frt. Előfizethetni minden kir, postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. Hirdetések dija : 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásáért 5 kr., egyszeriért 7 kr. sorja. — Bélyegdij külön 30 kr. HPfiT* Teljes számú pélcLám-yolfclsieLl mindig szolg-áLHiSLtT-mk. A hunyadmegyei magyarok eloláhosodása és a református egyház. (Első közlemény.) Mióta Szathmáry György országgyűlési képviselő, ezelőtt io évvel, sok tanulmánynyal és hazafiúi lelkesedéssel írt cikkeiben, rámutatott a szomorú tényre s több jeles iró közreműködésével kiadta a »Hunyady-album«-ot: sajtóban, országházban, megyei gyűléseken, sőt anyaszentegyházunk körében is gyakran volt megbeszélgetés, nem ritkán élénk vita tárgya, hogy : » Történt-e Ilunyadmegyében eloláhosodás f s ha igen, mik voltak okai ? és miként lethetne e nagy nemzeti bajon segíteni Actualitásban sokat nyert e kérdés vitatása azon időtől fogva, mióta az » Erdély részi magyar közművelődési egyesület® választmánya és az erdélyi reform, egyházkerület nagytevékenységű püspöke, főtiszt. Szász Domokos úr, az orvoslás módjai felett hazafias buzgalommal s az óhajtott siker biztató reményével tanácskoznak. Sokan szóltak már e kérdésekhez országunk jelesei s nemzetünk nagyjai közül is, de azért megvilágítva még egyáltalában nincsenek. Maga Kossuth Lajos nagy hazánkfia is csak az elmélet igazságainak adhatott e téren gyönyörű szép nyelven kifejezést, de a viszonyok közvetlen ismerete hiányában, az ő cikke is csak didaktikai és politikai becscsel bír, anélkül, hogy e kérdések tisztázására nézve valamely értékesebb adatot hozott volna napfényre. Én sem arrogálom magamnak még távolról sem, hogy e fontos kérdéseket minden oldalról tisztába hozni tudnám. Sok derék ember hangyamunkája kell még ahhoz, hogy a hunyadmegyei magyarok eloláhosodásának ügye kétszer kettő = négy módjára felmutatva legyen a magyar nemzet előtt, s még többeké ahhoz, hogy a létező baj orvosoltassék. De úgy vélem, nem teszek rosz szolgálatot az ügynek, midőn én is elmondom e tárgyra nézve igénytelen nézeteimet, mint oly ember, akit jó vagy balsorsa, ezelőtt io évvel Hunyadmegye klasszikus földjére vezetett, küzdeni, harcolni azon őrállók sorában, kik — kevés számmal bár, de törhetlen igyekezettel — védik és ápolják itten a magyar nemzeti érdekeket. E cikk megírására egyébiránt egy súlyos vád felvetése adott alkalmat. Azt állítják ugyanis némelyek, még közéletünk kiváló férfiai közül is, hogy a hunyadmegyei magyarság eloláhosodásának okozója első sorban a református egyház, illetve ennek indolens papsága volt. Bármily igazságtalannak tűnik is fel ez a vád minden elfogulatlan ember előtt, tény, hogy a politikai sajtó nagy része készpénz gyanánt fogadta, sőt az országgyűlés nagy többsége is, nem egy ízben áment mondott reá, anélkül, hogy a valóságnak utánanézni s magának felőle teljes meggyőződést szerezni kötelességének ismerte volna. Az alábbiakban tüzetesen és minden elfogultság nélkül kivánok e fontos kérdés eldöntéséhez adatokat szolgáltatni. Vegyük hát a dolgot rendre. I. Történt-e Hunyadmegyében eloláhosodás, s ha igen : mily mértékben ? Fájdalom, igen és pedig nagy mértékű. Dr. Solyom Fekete Ferenc, dévai törvényszéki elnök s a »Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat® alelnöke, kétségtelen adatokkal bizonyította be, hogy Hunyadmegye lakosságát a XII. és a XIII. században, főként a Maros, Sztrigy és Cserna folyók mentén, csaknem kizárólag magyarok alkották, kik részint még a honfoglaláskor ütöttek itt tanyát, részint pedig a várak védelmére telepíttetek be ide Magyar- és Erdélyország sűrűbb lakosságú vidékeiről. Az oláhság, mint nagyobb tömegű nép, mint nemzet, csak a XVI. és XVII. század folyamán kezdett helyet foglalni e gazdag termésű völgyeken, magába olvasztva s lassanként teljesen fölemésztve a folyvást apadó magyarságot. Hunfalvy Pál, országunk egyik első rendű tudósa, évek hosszú sora óta újabb meg újabb bizonyítékokat hoz fel arra nézve, hogy a hunyadmegyei s általában az erdélyi oláhság nagy része a Balkán hegység aljáról betelepített »rumun«-okból áll, kik a várak védelmezését teljesített, de lassanként kipusztult magyarok örökébe léptek, magukhoz hódítva s lassanként teljesen assimilálva a dákok és a hegylakó géták maradványait, kik aztán az ő nyelvüket, vallásukat és szokásaikat elsajátítván, századok folyama alatt maguk is »rumun«-okká, kedvenc oláh szójárás szerint, »románok ®-ká változtak át. Réthi Lajos, Hunyadmegye nagyérdemű tanfelügyelője, a falvak és dűlőik eloláhosított magyar elnevezéseiből, továbbá az iskolába járó gyermekek magyar hangzású családneveiből kiindulva, alapos tanulmányokat tett e téren és kétségbe vonhatlan adatokkal mutatta ki, hogy e megyében több mint 20 község lakossága az idők folyamán teljesen elvesztette nemzetiségét s mintegy 20 van olyan, melyekben a magyar nemzeti öntudat ma is elevenen él ugyan, de ennek csak oláh nyelven tud kifejezést adni.