Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

másrészről azoknak használata sem aestheticaí, sem psy­chologiai szempontból semmivel sem indokolhatók. Szerző is ezen keresztül-kasul szaladgálásában végre is kizökkent a kerékvágásból, mert épen a zárhangzat előtt, tehát ott ahol tökéletes záradékot kellett volna használnia, a zá­radékot megelőző dominant hármas és hetes hangzat előtt alkalmazott hangzatoknál egy oly szabálytalan lépést kellett az alhangnak adnia, a mely ott, sőt átalá­ban sehol nem engedhető meg. S miután ezen énekek nemcsak orgonára, hanem vegyes énekkarra is vannak írva, azt vagyok bátor kérdeni szerzőtől, hogy ezen alhangok meneteit dallamosnak, szépnek tartja-e ? A negyedik szám alatt énekes könyvünkből egy kezdő ének dallamának összhangosítására tehetjük meg észrevételeinket. Ennek második sorában a hangzatok­nak megint oly szétszórt állásával találkozunk, melyet szerző helyesebb szólamvezetés által kikerülhetett volna, míg úgy használva azokat, a bassus és tenor szólamok között oly távolság esik (tized hangköz) melynek foly­tonos alkalmazása a tenor szóllam hátrányára van. Az ötödik sorban szerző megint az ötödmenetek lábatlan­kodása miatt kénytelen már az első hangzatban az alt és tenor szólam vezetésének más irányt adni, mely által igaz hogy kikerülte a látszólagos ötödmenet hasz­nálatát, de mégis lehetett volna ott is azon hangzatnak más alkalmazást adni, már csak azért is, hogy a 4-Ík sor zárhangzatából a könnyebb átmenetet készítsünk az éneknek az 5-ik sor kezdő hangzatába. A hatodik sor zárhangzatában egy sajtó hiba is van ; az alt szólamnak ott nem D, hanem O-nek kell lennie. A hetedik sor 2-ik hangzatából a következő hangzatba való átlépés sem mondható természetesnek, amennyiben a két hang zatban az alt hang bővített negyed lépést tesz (F H). Ezen sor zárhangzatában megint szaporította szerző a szólamokat; de még így sem volt képes kikerülni a szabálytalan lépést; az ötöd menet megmaradt, még pedig úgy alkalmazva azt, melyet sem az ó- sem az újabb zene-iskola meg nem enged. Az ötödik szám alatt énekes könyvünkből a 63-ik dicséret dallamának összhangosításával foglalkozhatunk. Ennek mindjárt az első ütemében a közbejáték utolsó hangzatában egy sajtóhiba van, amennyiben a felső szólamban a felemelt Gis zönge után a helyreállító-jegy kimaradt. Ezen ének 1., 2, 3., 4., 5. és 6-ik hangzatá­ban az egyes hangzatok kevésbé természetes állásával s az össze nem hangzatok még kevésbé természetes felol­dásával is találkozhatunk. A második sor 6-ik hangza­tában használt kilences hangzat második fordítása az E kemény hármas hangzatba lett volna feloldandó, miután pedig ezt a dallam menete nem engedte meg, sokkal helyesebb lett volna azt nem is használni. A har­madik sor 4-ik hangzatában használt hetes hangzat fel­oldása sem szabályos, a mennyiben a heted hangzatok fel­oldásánál a heted zöngének a következő hangzat harmad zöngéjébe kell lépnie, tehát a D-nek nem visszafelé E-re, hanem lefelé C-re kellett volna szállnia s így alkalmazva azt a következő hangzat nem C A E A, hanem F A G A is lehetett volna, melyből aztán az ott következő hang­zatok is sokkal helyesebben indúlhattak volna ki. Ezzel végeztünk a mutatványul szétküldött chorá-Iokkal s azok összhangosításával. Még csak XXIII. zsol­tár és a 4-ik számú kezdő ének hangnemére van némi észrevételem A XXIII-dik zsoltár hangnemét szerző (r-mollnak írja elő; véleményem szerint ér-dóriai. A 4-dik számú kezdő ének pedig nem E-frigi, hanem J.-aeoliai. Mindezekből látható tehát, hogy szerző munkájá­ban igenis vannak hiányok, melyekre Kálmán Farkas úrnak módjában lett volna szerzőt előre is figyelmez­tetni. Láthatja továbbá a szíves olvasó is, hogy szerzőhöz intézett soraimban kifejezett ama állításomnak, hogy ha a munka megjelenik, zeneirodalmunkban csak visszaesést és nem haladást fogunk észlelhetni, volt mégis némi alapja. Itt befejezhetném ismertetésemet anélkül, hogy a szerző munkájában levő többi dallamok összhango^ításá­nak bírálatába bocsátkoznám. De nem teszem. E lapok nagytiszteletű szerkesztője meg fogja nekem engedni, hogy e lapok legközelebbi számában még e munkához hozzá szólhassak. (Folyt, köv.) Oláh Károly, ref. tanítóképezdei ének­es zenetanár. Üj vallásbölcsészet.*) Nekem úgy tetszik, hogy a cím »modern tudo­mányos alapon* nem helyesen van választva. Találóbb lett volna a könyvet így címezni: »atheisztikus alapon.* A szerző ugyanis atheista, mivel pedig nem minden »modern tudományos alapon* álló egyén osztja e né­zetet, a könyv definitíója tágas, többet mond, mint a mit szabad volna mondania. De még egy más ok is van, a miért én részemről a »modern tudományos* kifejezést nem tartom szabatosnak; a szerző ugyanis úgy tekinti a lelket »mint önálló, egységes lényt* s hisz a lélek halhatatlanságában. Azt hisszük azok, a kik a »modern tudományos* elnevezést kizárólag maguknak vindikálják, e hitet vagy meggyőződést ép oly kevéssé fogják tudo­mányos alapon állónak tartani, mint szerző a vallásos Irtet. A definitio tehát itt is tökéletlen. Ezért lett volna nézetünk szerint leghelyesebb a föntebbi címet válasz­tani. A cím egyébiránt nem sokat tesz a dologra nézve s így áttérhetünk a könyv rövid bírálására. A szerző műve első, alapvető részében igyekszik bebizonyítani, hogy a vallás csak subjectiv. Kiindul pe­dig azon meggyőződésből, hogy amit bebizonyítani nem lehet : az nem létezik; miután az Isten lételét bebizo­nyítani nem lehet, Isten nem létezik s így a vallásos hitnek tárgya nem levén, ez subjectiv, illusió. Persze itt J elfeledi szerző, hogy meggyőződéseinknek legnagyobb részét — amelyet pedig a modern tudományos emberek : is osztanak — ép oly kevéssé lehet bebizonyítani, mint Istenbe vetett hitünket; de igen is lehet e hitet jó okokkal támogatni; s ha Isten létezését mathematikai pontossággal kimutatni nem lehet is — a hit nem volna többé hít, hanem tudás — lehet mellette oly okokat felhozni, melyek csak azokra maradnak hatás nélkül, kik a kézzelfogható tárgyakon kívül semminek létezését el nem ismerik. A vallás tehát subjektiv, melynek semmi objektív nem felel meg. Szerző dicsekszik, hogy e fölfedezést neki köszönheti a tudomány. Azt hisszük e dicsekvés is ép oly hiábavaló, mint a fönebbi pozitivisztikus gon­golkozásmód, mert hisz Feuerbaché a dicsőség, ő levén az, aki e tételt először kimondta. A vallás eredetéről egy értelemben van Feuerbachchal Pfleiderer (Vallás­bölcsészete első kiadásában) s körülbelül ugyanide jő Zeller a »Vallás eredete s lényege fölött* írt tanulmá­nyában.**) Eredetinek vagyis a szerző sajátjának e né-*) Religionsphilosophie auf modern-wissenschaftlicher Grundlag<>. Mit cinem Vorwort von Dr. Julius Baumann. (VI. 230 1.). **) Vortráge und Abhandlungen von Eduárd Zeller. Il-te Samml. Leipzig 1877.

Next

/
Oldalképek
Tartalom