Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-26 / 26. szám

Ki tudja? Ki tudja? nem válaszol rája A néma temető korhadó fej fája. Forog a föld tovább, újabb hangyabolylyal, Percnyi örömökkel, örök fájdalommal. Forog a föld folyvást, panaszos keserve Évezredek óta fölhat az egekre, De a csillagoknak tündöklő világa Magas fönségében csak mosolyog rája. Oh! mik is vagytok hát? Óh! mik is lehettek, Ti, ott a nagy űrben fénylő égi testek ? Halhatatlan lények ragyogó bölcsői ? Vagy elmúlt időknek hideg temetői ? Gondolati vagytok tán az Istenségnek ? S égtek mindörökké mint egy-egy szövétnek? Hogy a lét rejtélyét bevilágítsátok ? Hadd ragadom meg hát lobogó fáklyátok! Szárnyam nő, repülök föl, föl a magasba, Életnek, világnak titkait kutatva. Szemem előtt terjeng, nő a végtelenség, A beláthatatlan, örök nagy mindenség, Mélység és magasság kinyitva, kitárva, Szállok egyre feljebb, óh 1 de nincs határa ! Egymás körül forgó csillagmiriádok, Káprázatos fényben keringő világok, Vészes üstökösök vágtatva robognak Végtelen körén át lángoló napoknak. S egyszerre megroppan a világ köröttem, Egi testek hullnak alattam, fölöttem. Felbomlik, szakadoz a ragyogó tábor, Az egész mindenség zúgó csillagzápor, Kavargó dübörgés, zűrzavaros örvény — Nincs számomra sehol menekülő ösvény, Elszédülve hullok én is szárnyszegetten, Óriás kar nyul ki a nagy végtelenben. Felfog szeretettel az Úr erős karja, Lelkemet szelíden, hű ölén ringatja, S ott nyugszom gyermeki öntudatban hitben — Dicsőség nevének ! Áldassék az Isten ! Pósa Lajos. KÖNYVISMERTETÉS. A mi könyvünk. (»Gyalog-ösvény. Elbeszélések. Irta líaksmj Sándor. Két kötet. Kiadja a Kisfaludy-1ársasdg.« A Franklintársulat nyomása. Ara 4. frt.) A mi könyvünk ! büszkélkedhetünk vele. A magyar kálvinista typus sokoldalúabban, hívebben és szebben még nem lőn bemutatva; kiveszni kezdő sajátosságai több plasztikával és költészettel nem lettek volna megörökíthetők, mint Baksay Sándor szerény című két kötete által. Mindössze hat elbeszélés, két rövid diák életkép, Ispéró, meg A nagymama karácsonyja; és négy »elbeszélés«, tulajdonképen négy kis regény: Csudálatos történet, Patak banya, Pusztai találkozás, Jobb kezem. De e kis mező gyalog-ösvényein csontunkból való csont, vérünkből való vér élő, érző, hívő emberek nyüzsögnek — naiv jósággal vagy végzetes szabadakarattal — szereteti eméltó gyarlósággal vagy tiszteletparancsoló, sőt világrend-kihivó erényekkel — idylli helyzetekkel, majd drámai cselekvéssel — jóhiszemű furfanggal vagy botor egyenes lelkűséggel egész érdeklődésünket, szeretetünket, — — és predestinatióban való hitünket fölkeltők. Könyvismertetéssel bízott a szerkesztő meg; de ezt a könyvet nem lehet ismertetni, ezt ismerni kell a maga egészében, aprólékos részletecskéivel, el nem ejtve egy cselekményt, nem mellőzve egy alakot, ki nem hagyva egy leíró vagy jellemző sort sem. Ismertetésre nem vállalkozom hát, hanem a Gyalog-ösvény bejáróival, a vonzó elbeszélések olvasóival szeretnék sokat csevegni e tartalmas könyvről és Írójáról. Baksayt és elbeszéléseit nem is lehet különválasztani, annyira benn van ezekben egész szíve, lelke, karaktere, véralkata, teljes egyénisége. Ily subjectiv elbeszélőnk nincs több; szerencsére, mert olyan sincs, ki subjectivitását annyi objectiv tudással, ember- és korismerettel, meg közlési képességgel párosítná; pedig e nélkül az elbeszélő sentimentális vagy phantasticus, a valóságot (nem az igazat) másoló naturalista vagy világjavító romanticus, — legtöbb esetben pedig unalmas fecsegő lesz. Mesetárgyainak szeretete és alakjainak az életből ismerése meleggé és világossá teszi Baksay minden elbeszélését, mintájává a reális költészetnek irodalmunkban. A nagymama és unokája beszélgetnek ; egyéniségük érdekesen kidomborodik, a nélkül, hogy zavarná az elmesélt »csudálatos történet* folyamát. Tulajdonkép nem is a történet csudálatos ez elbeszélésben, hanem a kálvinista erkölcsök, puritán jellemek, az egyházi és iskolai élet mesteri rajza. Az Acháb család drámája szíviinket-Ielktinket leköti, és (nem hiában kitűnő lelkipásztor az írója) szárnyat ad a bölcs gondviselésben hitünknek. Az elbeszélés rosz szelleme Áron »hintóban jár és négy emeletes házban lakik.« —- Nem verte meg az Isten ? —• Az Isten ? Hogy érted ezt édes fiam ? — Nem vette el a pénzét ? Az olyan ember megérdemelné, ha az Isten megverné. — De nem szegénységgel. Annyi millió ember van a világon, aki szegény és becsületes. Hát már most az Isten azzal büntessen egy gonoszt, hogy ezekkel egysorba helyezze ? A szegénység nem büntetés édes fiam. Az a vén asszony pedig, ki így beszél unokájának, egy asszonyi Jób az elbeszélésben, ame'y költői szépen és vallásos igazán bizonyítja, miként lehet »mások felett megáldva Istentől*, kit e földi élet ezer nyomorúsága porig aláz. Baksay elbeszéléseit első megjelenésükkor töredékesen olvastam , most, hogy egészében egyszerre hallgassam meg a »Csudálatos történetet*, magamban elvégezém és mondám, hogy ez lesz gyöngye a két kötetnek. Azután elolvastam a Patak banyát, hogy felkiáltsak : talán mégis ez ! A Patak banya gyönyörű korrajz, szerző kedves Ormánságának egyháztörténetéből, mikor politikai tekintetek és magánérdekek szították a hitért üldöző vallási türelmetlenséget, mely pedig idegen a magyar jel emtől, és ismeretlen Ís volt az ország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász és Hajdú síkságtól a Marosig. »Ho! fajunk tisztán és elegy ületlenül, távol minden közvetlen földesúri vagy papi befolyástól, egy paraszt bíró bölcsessége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a másiknak; sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig, mint Kecskeméten; amikor elváltak, a helyben maradt segítette a kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a magáé.* »Ez a türelmesség, nem, több mint türelmesség: ez a szeretet felekezeti jelleg-e?* Nem. Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged !« Hasonló glorificatiók után elvezet a Duna-Dráva-