Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-26 / 26. szám

magán-oktatás között a legszembeszökőbb különféleségek ke'etkezhetnek és állhatnak fenn, a nélkül, hogy azt valamelyik iskolai hatóságunk annak idejében észrevenné, megszüntetni törekednék, avagy egyik és másik, azaz a nyilvános és magán oktatás között, kapcsolatot teremteni sietne. Ezekből önkényt sarjadzik két dolog. Egyrészről nincs biztosítva a törvény által előirt közös eljárás (melytől nem kevéssé függ ajó magyar közszellem), másrészről az iskola nem nélkülözhetetlen szükségesség, nem háttérbe szoríthatatlan tényező a családok előtt. így bármennyire óhajtjuk is, hogy iskola és szülei ház közelebbi viszonyba édesedjenek egymás iránt, e célt hasztalan sürgetjük. Nem mondom, hogy nincs, de fővárosunkban és azon kivíil szerte hazánkban kevés oly tanügyi hatóság van, mely a felügyelete alá tartozó iskolaköteles gyermekek és ifjak névsorát kellően nyilván tartaná. Jelezni tudná lehető bizonyossággal, hány új iskolakötelesre számíthat ez vagy amaz (iskola) kerület egy új iskolai évben? Ez pedig nem lehetetlen dolog, sőt több rendezett viszonyú államban meglepő pontossággal van keresztülvíve, a minek jó következménye aztán nemcsak a tanítás kötelezettsége szempontjából lényeges, hanem egyébként is. Ilyen szempont például annak köztudata, hogy valamely iskolánál hány osztály szaporítására lesz szükség, avagy bizonyos kerületnek hány új iskola állítása elégítené ki oktatásügyi igényeit ? 1 Az ezen ügyeket illető bizonyosság, a célnak biztos szem előtt tartásával kalauzolná az iskolai hatóságokat, egyszersmind oly nemes versenyt ébreszthetne a társadalom körében, melyből az átalános iskolai kötelezettségre sok előny háramlanék. Minden iskolai hatóság tisztában lenne tanügyi viszonyaival, sőt figyelmével még az oly családok tanításügyét is támogatná és ellenőrizné, melyekben a magán tanítás divatos. Es ezzel a magán tanítás ügye sokat nyerne. Ez az ügy ugyanis nálunk teljesen magára van hagyva. Mert dacára a fentebb . idézett törvénynek, a magántanulók évenlcint nem tesznek vizsgálatot. A fiúk sem tesznek, annyival kevésbbé a leányok. S bizony gyakori eset, hogy a születés- és pénz-arisztokracia ifjú sarjai, a törvény világos követelménye dacára, nem tanulnak meg gyermek-korukban magyarul! Nem sürgeti ezt tőlük egy iskolai hatóság sem, noha a törvény előírja. Es emez elnézésnek egyik szomorú következménye, hogy az előkelő világ tekintélyes része (különösen a nők) csak nagy korukban tanulván meg nyelvünket, azt legkevésbbé szeretik használni, s hiányzik szellemükből a magyar eredetiségek iránti érzék, fogékonyság. De vájjon benne rej lik-e a törvény szellemében a nagyvagyonú családok ifjú tagjaira való felügyelet ? Nem nyujt-e kellő biztosítékot a házi nevelésre nézve maga a család előkelő volta és annak intelligentiája ? Kétségen kívül átalános a törvény, mely a tanítás kötelezettségét és szabadságát előírja. Maga József főherceg ő fensége, valamint a közoktatásügyi miniszter úr ő excellentiája is meghajlik az előtt minden évben, előbbi fiaival, utóbbi pedig unokáival tétetvén nyilvános vizsgálatokat. Noha másrészről az is igaz, hogy van törvényünknek oly paragraphusa is, mely a vizsgálat ez »évenkinti< kötelezettségét mellőzhetővé teszi, a mint tényleg azt legtöbben fel is használják. Azt mondja ugyanis közoktatásügyi törvényünk 69. §-a: »Felsőbbfol<ú iskolákba oly tanulók léphetnek, kik az elemi népiskola első négy évi folyamáról bizonyítványt mutatnak fel, vagy fölvételi vizsgát tesznek.« A fölvételi vizsgálat, mint engedmény, az évenkinti vizsgálatokat a gyakorlati életben mellőzhetővé tette, sőt a leányokat illetőleg, kivált ha azok m igasabbfokú iskolába menni nem akarnak, hatályon kívülivé változtatta. És ez kiszámíthatatlan kárral jár. Lehetnek családok, kikről soha sem tudja meg egyetlen iskolai hatóság sem, hogy körükben a házi tanítás nem hiányos-e egy vagy más tekintetben ? S ki tudja, nem ebből az ellenőrzéshez nem szokott helyzetből fakadnak-e ama félszegségek, melyekkel a legelőkelőbb családok ifjú férfi tagjai oly annyira foglalkoztatják napjaink történetét ? S nem abból származik-e a nőnemnél az a sajnálatos körülmény, hogy leginkább külföldi nevelőnők vezetése alatt állanak ? Mely utóbbi ususnak gyümölcse azután az a tény, hogy eme idegen nevelőnők nemzeti törekvéseinkkel homlokegyenest ellenkező hatást él resztenek. Ebből kifolyólag plántálódik nemzedékből nemzedékbe a magyar nyelv és magyar aspirátiók iránti közöny. A család közszelleme a német avagy francia nyelvnek és mívelődésbeli vívmányoknak tulajdonítván elsőbbséget, a család szépreményű leány tagjai csak »illedelemből« és »felkapott szokásból« tanulják meg és többnyíre már felnó'tt korukban — anyanyelvüket (?!) Ez a körülmény magyarázza meg, miért használják éppen ezen kitűnőségeink legritkább esetben a magyar nyelvet? Miért annyira hibás nyelvezetileg, különben igen nagyértékű irodalmi működésük? Miért pártfogolják oly szűkmarkúlag a magyar művészet és ipar termékeit? És aránylag miért tesznek legkevesebbet nemzeti közszükségérzetükből kifolyólag ? Itt van helyén megemlítenünk, hogy legnagyobb tekintélyű és vagyonú hölgyeink a nemzeti nőnevelés iránt majdnem teljesen közönyösek. Leányiskolák létrehozatalán avagy azok felügyeletében a legkivételesebb eset gyanánt mozognak. Alapítványokat azoknál nem tesznek, sőt tudtunkkal egyetlen vizsgálati jutalom-érmet nem bocsátottak valamely iskola rendelkezésére. Mindezek nem tartoznak nagybecsű ambícióik keretébe. S e nem rokonszenvezés miatt hazai nőnevelés-ügyünknek következetes és izmosodást igénylő fejlődéséből a leghathatósabb tényezők egyike hiányzik. Nem közelednek a közös nemzeti törekvések iránt, hanem elszigetelve maradnak; nem értékesítik nemzeti javaink gyarapítására kiválóságaikat, hanem csalódásokkal gazdagítanak. Nem csuda tehát, ha iskola és család nálunk annál távolabb állanak egymástól, mentől előkelőbbek a családok. És ez annyival inkább nagy veszteség, mivel eme magas körök nemcsak anyagi erővel járulhatnak busásan az általok felkarolt ügyek támogatásához, hanem a lelki képzettség széles látáskörével, valamint az érdeklődésben nyilvánulható példaadás kiszámíthatatlan hasznaival. A törvényeinkben lerakott tanszabadság elve oly követelményt nem enged meg, mely mindenkire nézve az iskolai oktatást tenné kötelezővé. De igenis megengedi azt, hogy már az elemi iskolai oktatás évei alatt mindenkitől vizsgálatot sürgessünk. Ez a jog minden ajtót kinyit előttünk, a melyen belül iskolakötelesek vannak; s minden magyar embert iskoláinkhoz fűz. (Vége köv.) Dr. Kerékgyártó Elek,