Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-19 / 25. szám

mának »elöljáró-beszédében«, hogy »a velünk termett vakság és erőtelenség, kiváltképen akaratosság miatt azon fő egyedül való célhoz (t. i. hogy az Isten igéje által megvilágosíttassunk s hivő és kegyes keresztyének lehessünk stb.) a magunk akármely serény elméjével és erejével is nem juthatunk«, tehát az isteni kegyelemnek kell minket támogatni, a bibliának, a theologiai és egyébb tudományoknak, az emberi léleknek, az egyéni és társadalmi életnek gazdag ismeretén kívül szükségünk van igazán buzgó vallásos hitre, mindeneket körülölelő nagy szeretetre és törhetetlen reménységre. Arra a rendkívüli nagy tudományra,: mely »a zsidónak zsidó, a pogánynak pogány és mindeneknek minden« tud lenni. Egyházi beszéd-iróink nagy részétől egyáltalában nem lehet eltagadni egyfelől igen sok ismeretet, másfelől bizonyos emelkedettebb, mondhatnám költői szellemet, mely főleg a stylistikai előadás szépségében, választékosságában, sokszor valóságos zengzetességében nyilvánul és végül sok szónoki erőt. Azonban sajnosan tapasztaltam, hogy egy jó részüknél hiányzik a valódi bibliai képzettség és a dogmatikai határozott hittudat. Nem azt értem a bibliai képzettség hiánya alatt, mintha nem volna elég készségük a bibliai locusok idézésében és használásában, óh ez meg van többnyire ! de ezt megszerezheti bárki is akármely »bibliai egyezményes szótár« vagy »Concordantia« segélyével, — hanem azt, hogy nem élvén bele magukat a biblia egész szellemébe, annak sajátos viszonyaiba, az egyes irók speciális gondolatvilágába, csak igen kevesen tudják kiaknázni a bibliai helyek teljes gazdagságát. S méltóztassanak csak újabb egyházi beszédirodalmunkat megnézni, a biblia rendkívül gazdag kincsesházából alig megy százra a használtatni szokott locusok száma. — Több az idézet sokszor Aranyból, Vörösmartyból, Eötvösből stb. egy- } egy predikatióban, mint a bibliából. Pedig csak a biblia ! az, mely váltásosán épít. Nem chimaera az, hogy »a ! teljes irás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, a fenyítékre, mely igazságban ! vagyon.« Bárminő szépen, ékesen beszéljünk is, használjuk fel a szónoklat művészetének minden ható eszközét, ha agyunkat nem az irás szelleme termékenyítette meg, ha szívünket nem a biblia iránt való szent lelkesedés gyújtotta lángra, hogy szóljon aztán szánk a szív teljességéből — azt elérhetjük, hogy hallgatóink gyönyörködnek, míg zeng nyelvünkön a szó, de épülést nem vesznek. Az a sok szép tehetség, mely nálunk most van részint a theolog. tanárok, részint a lelkészek között, bárcsak egyesülne arra, hogy predikátiós könyvek helyett adna már egyszer ki egy jó, a theologiai tudomány mai színvonalán álló bibliai commentárt — nem bibliai magyarázatokat, mint Garzó, meg Szondy, azok megint csak mankók, — hogy segíttessék elő a bibliai tudományok tanulmányozása. A theologiai akadémiák exegetikai óráin legfeljebb egy-két iró ismertethető csak meg. Hol maradt a többi ?! A szentek szentjébe csak egy-egy kicsiny nyíláson át nyujthatunk bepillantást ifjainknak, a ködben ott lakozó egész Istenséget nem bírjuk megmutatni; talán ekkor még el sem is hordozhatnák ? Másik hiányúl említém, hogy nincsen dogmatikai határozott hittudata egyházi beszéd-íróink nagy részének. Itt megint nem azt értem, hogy dogmatikai kérdéseket óhajtanék felvinni a templomi szószékbe, hogy azok ott boncolgattassanak. Világért sem! Hanem azt, hogy ne prédikáljunk egyszer teljesen orthodox szellemben, máskor meg tökéletesen modern irányban. Egy-egy megjegyzés, szó vagy célzás elég arra, hogy elárulja, miszerint az illetőnek nincs kiképzett, öntudatos hittani meggyőződése, vagy hogy nézetei merőben nem egyek az egyházi köztudattal. Lehet valakinek a positiv irányok közül bárminő dogmatikai tudata, az mindegy. Erősen meg vagyok győződve arról, hogy a modern theologiával ép úgy, sőt talán még jobban lehet a valláserkölcsi életet építeni, mint akármely orthodoxiával, de legyen ez is, az is rendszeres s nem ide s tova ingadozó. Állításaim igazolására most csak az előttem levő egyházi beszédekre hivatkozom. Itt van pl. Kis Albert, Vén Mihály, egészen másról beszélnek, mint a mi textusukban van, valamint Jancsó Lajos is. Részletesen később. Zsigmond Károly magához hívja a híveket, s nem Jézushoz. Micsoda tapintatlanság és papi hivatásunkkal ellenkező eljárás ezt Még Sylvester Domokos is, különben annyira kiváló beszédében, észre sem veszi szónoki elragadtatásában, hogy valóságos pantheista elveket hirdet (87. 1. bevezetés); Vén Mihály meg azt mondja: »üdvösségünk eszközlése, boldogságunk megszerzése egyedül tőlünk függ.i Hova lett a protestantismus anyagi főelve : a hit által, ingyen kegyelemből való üdvözülés tana ? 1 : Tudom, értem teljesen az összefüggést, melyben úgy Sylvester D., mint Vén Mihály idéztem gondolatai előfordulnak; — nem ex thesi beszél sem az egyik az Istenség lényéről, sem a másik üdvösségünk eszközléséről : mégis bármiről beszéljünk is, ne hirdessünk olyat, mit bizonyára nem mondanánk, ha ex thesi beszélnénk arról. Itt az általános megjegyzések között kívánom még megemlíteni, egyenesen « kötetre vonatkozólag azt a visszatetző használatát a többes számú második személyű birtokos ragnak, mely egészen elüt a közhasználattól ; mint ^figyelmeíö/cet*, »lelkeíö/cet«, sszíveíö/cets, aélteí«7cet« stb. Provincialismusban megjárja az ilyen; de irodalmi műben nem. Hasonlólag nem tekinthetem csupán sajtó hibának, hogy a sújtás stb, szó következetesen súlytás-nak van írva és a fojtani, folytani-nak stb., mért mindég így szedettek. Isten, Megváltó, Üdvözítő tulajdonnevek lévén miért iratnak kis betűvel, vagy az Úr szó, ha ez Istent jeleli ? Jó az ilyen külsőségekre is vigyázni. A mi most már az egyes beszédeket illeti, a kötet elején mindjárt az Öt reform, püspök prédikációit találjuk. Az első Kún Bertalannak ^Egyházunk iránti munkás szeretet* című predikátiója Efes.: II: 18—22. felett. Egy igen tartalmas s szép értekezés, magasabb nyelvezettel azonban, mintsem népszerű lehetne. Nézetem szerint sokkal hatásosabb leendett a beszéd, ha tárgyául egyenesen azt a speciális célt tűzte volna ki a nagyérdemű szerző, melyet csak beszéde végén mond meg, t. i. hogy az iskoláknak az újabb kör igényeinek megfelelő szervezését kívánván a kormány most áldozzunk atyámfiai, hogy iskoláinkat megtarthassuk régi hírnevükben stb. (14. lap). Nem oszlott volna meg a figyelem másfelé, hanem csak arra az egy dologra irányoztatott volna s akkor bizonyára más textussal, felvett alapigéjéhez is hívebb lehetett volna, mint így. A bibliás, textus-szerű beszédnek mintaképe lehet az a rövid kis elmélkedés, melyet Révész Bálint adott e kötetbe: »Csapásos esztendő, rosz szüret alkalmával« címen. Inkább vázlatnak mondhatnók csak, ha nem volna oly classikus kerek egész. Jótékonyan s felemelőleg hatJ mély vallásos hangjával s kenetteljes buzgóságával. Az egyéni önérzetnek amaz erős hangja jellemzi Pap t Gábor püspök székfoglaló beszédét, melyből csak az hiányzik, hogy igenis »mindeneket megtehetek«, decsak »a Krisztus által, a ki engemet megerősít.« Ez