Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-06-05 / 23. szám

ságban vagy szerencsétlenségben mindég csak »dicséret illeti őt és nem bírálat®, hálaadás és magasztalás ; gyarlóságunk érzésével közeledhetünk csak hozzá s könyöröghetünk gyámolító, segítő kegyelméért. Ily szűk körben egészen természetes lesz a gondolatok és érzések monotomiája s legfeljebb csak arra tehetünk megjegyzést, ha a kifejezésekben Ís uralkodóvá válik ez. A kiválóan alanyi íróknak van mindég egy uralkodó érzésük és gondolatuk, mely mint egy hatalmas souverein dominál minden más érzésük és gondolatuk felett. Az imaírók tartoznak legelső sorban az alanyi Írók közé. Oda kell tartozniok; mert ha nem saját érzésvilágukat szólaltatják meg, hanem csak eszükkel szedik össsze a frázisokat, akkor visszhangra nem találnak s velük egyiitt nem fog senki imádkozni tudni. Mint teljesen subjectiv Íróknál, az egyiknél a vallási és erkölcsi gondolatok közül egyik, a másiknál másik az, mi lelkükre mintegy elhatározó benyomást tesz. Az egyiket bűnösségének, gyarlóságának érzése sújtja le s valahányszor csak imára kulcsolja kezeit mindig ez az érzés uralkodik felette. A másik annyira el van telve Isten jóságának, szeretetének érzetétől, hogy egy pillanatra sem remegnek meg lábai, mikor az istenség trónjához akar közeledni s mint a gyermek anyja ölébe, oly bizalommal meri odahajtani fejét az istenség kebelére. A harmadikat mint rémes árny kiséri minden lépésében múlandóságának érzése s mintha nem látna egyebet maga körül temetőnél, az életnek különben legboldogabb pillanataiban is a »mementó morÍ« jut eszébe s ez élet- , bői kikívánkozik az örökkévalóságba, mert annyira nyomja a mulandóság, az örökös változás s bizonytalanság. A negyediket ... de minek folytassam ? Kagylóhéjjal merít getni a tenger vizét, eredménytelen s balga munka volna! Szerzőnk az utóbb említettek közé tartozik s mélyen vallásos lelke nem fél ugyan a mulandóságtól, mert túl a sír éjén örök hajnal derültét tudja; de mindig ez bántja, ez ösztönzi, hogy maradandót, változhatatlant keressen a változók helyett. A bűnösségnek igazi mély, megrendítő érzése, mely »de profundis« mer csak kiáltani, alig szólal meg egy-két imában, így a »háború idején« és a »pusztító ragályos nyavalyák idején* mondottakban. Egyik legmélyebb érzéssel írott ima az »Esdeklés bűnbocsánatért* (roo. 1.) című. Különben majdnem mindannyi az igazi, őszinte érzés egyszerű kifejezése minden szónoki dagály s keresettség nélkül. Egész határozottsággal vannak kifejezve az imák egyes tételeiben az ág. ev. egyház dogmái is, a nélkül azonban, hogy különösebben előtérbe állíttatnának s inkább csak a theologus ismer rá a status inanitionis és exaltationís dogmájára, vagy az úrvacsorai tanra stb. Néhol az a lelkész szólal meg, ki nem arra szánta imáit, hogy más imádkozza azokat a magáéi gyanánt el, hanem, a ki megszokta, hogy gyülekezete előtt, ennek nevében könyörögjön. Ilyen a lelkész szájába való imák: a beteg ifjú ágya fölött (131. 1.), fiatal (143. 1.) — s öreg haldokló fölött (144. lap.) és a konfirmált gyermekekért (184. 1.). A »Gyermek Ímája« nem a gyermekekhez van mérve s a gyermeki kedélyvilágra nézve egészen idegenszerű, mikor így imádkoztatja szerző: »Segélj oly életre, hogy a midőn imádkoznak (t. i. szülőim) mindig örömmel mondhassanak ők is néked hálát azon áldásért, melyben én általam részeltetted őket« — stb. (108. 1.) Azt szerző érezheti, hogy neki a gyermek Isten áldása, de a gyermeknek fogalma sincs arról, hogy ő szülőire nézve az volna. Vannak olyan, a szív legmélyéről vett érzések és a lélek legelrejtettebb redőiből származó gondolatok, melyek ha egyszer Szavakban fejeztetnek ki, könnyen érzelgőselcneh tűnnek fel, bár alapjukban fenségesek. Ilyeneknek látszottak előttem azok a gondolatok, melyek itt a »Szülők imájában« vannak kifejezve, különösen a 114. lapon a következő mondatokban: »Vannak, kik igazán szeretnek engemet s kiknek öröme és szeretete elűzi lelkemről a bánat fellegét. Ha majd elöregszem, nem leszek akkor sem magános fa a pusztában. Ha elgyöngülök, lesz a ki támogat, ha kifáradok az idő és a gondok terhe alatt, lesz a kinek keblén pihenést találok. Ha elaggott erőmet megtöri a nyavalyák bilincse, nem leend betegágyam elhagyott, felkeres és megvigasztal a hű szeretet. És ha eljő majd végórám kedves családomnak ölén, jó gyermekek karjain boldog halált várok Szerető kéz fogja le megtört szememet, lesz ki gyászoló könnyűt hullat koporsómra, lesz ki sírhalmom felett elrebeg egy fohászt és áldást kér a göröngyökre, melyek a szeretet szülőnek hamvait takarják* stb. S ugyanezek majdnem szórói-szóra ismétlődnek a 122. lapon, de kérdés alakjában. Ezeket érezhetjük, gondolhatjuk, de annyira szent érzések, hogy a szavak csak profanálják őket. Érettük legfeljebb csak egy mély sóhajban tudnék részemről hála-á'dozatot bemutatni annak, ki az érzéseket keblembe adta. Az ima hymnikus menetét több imádságban megzavarja a be-beszőtt erkölcsi elmélkedés. Ha általános erkölcsi igazságokat akarunk imáinkban is prédikálni, azokat is be kell illeszteni ezek keretébe oly formán, hogy azokat az Istennel és a hozzá való elbeszélés menetéből s hangjából ki ne zökkentsük a hallgatót vagy az olvasót. Ilyen elmélkedések vannak a 3. imában, azután a szülők, hajadon, az öregek stb. imájában. Egyáltalában nem tartozik tárgyához mit az 5. számú imában mond: »Tartsd meg rokonságunkban a békességet* stb., mert itt »a mindennapi kenyérért« imádkozik. Hasonlólag más gondolatkörbe tereli a figyelmet a 4-dik számú imában, mikor »Isten akaratának teljesüléseért* imádkozva így szól: ^Oszoljék a bűn és tudatlanság sötétség éje* stb. Ez és a következő néhány mondat az »Isten országáért« mondandó imában volna teljesen helyén. A 4-ikben fődolog lett volna azt kiemelni, hogy miért legyen meg Isten akarata s nem a mi akaratunk. Maga szerző is azt mondja, hogy »a te jó és kegyelmes akaratod megleszen a mi kérésünk nélkül Ís, de alázattal esedezünk előtted, segélj, hogy mi általunk is meglegyen* (15. 1.), tehát arra kellett volna rámutatni, hogy miért nyughatunk meg Isten akaratán ; a casuistika (16. 1.) aztán jöhetett volna ezután. A verses alakú imák kevésbé sikerültek, mint a kötetlen alakúak; bár amazok között is néhány igazán szép, mint a minő a »templomban « és az »új évi«. A verses alak imáknál általában erőltetett, mesterkélt (nem a vers faragását értem 1), nem közvetlen s kénytelen szerző is a vers kedvéért többször oly kifejezéseket használni, melyeket az ima méltóságos nyelvezete nem tűr meg, mint pl. »tőled el ne verjen* s mások; pedig különben irálya választékos, szép, emelkedett, szabatos, sőt fellendülésében költői Ís sok helyütt. E tekintetben kiválóbb imák : a hétfő reggeli, a kedd esti, az istenitisztelet előtti, a beteg imája úrvacsora előtt és után, a templomtól messze eső ember imája, a tavaszi elmélkedés, az alázatosságért való ima, a »szülők imája, kik sírba szállni látták minden gyermekeiket* és mindnyája között az ó-évi imádság. Sok kegyes lélek érzései, gondolatai találhatnak utat a mennybe ez imák kalauzolása mellett, azért melegen ajánlhatjuk az imakönyvet úgy a t. lelkészi kar, mint a nagy közönség becses figyelmébe. A munka külső kiállítása is igen megnyerő s becsületére válik mind a