Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-29 / 22. szám

midőn ez a szomszéd Horhii (ma igénytelen puszta) egy­házzal, mely a nagynevű reformátor Horhi Juhász Péter vagy Méliusz bölcsőjét is ringatá, egyesült egyház vala, s e külső-somogyi vidéken kétségkívül egyike legrégibb és a múltban is legtekintélyesebb gyülekezeteinknek, mit eléggé bizonyít az is, hogy 105 évet ért püspökünk, néhai Patai János idejében itt superintendentiáüs gyűlés is tartatott. Megemlékezett azután az ősök küzdelmeiről, hitéről s buzgóságáról, mely szent hagyományként szál­lott át az utódokra, a mai nemzedékre is, megépíteni segítvén a templomot (benne szép orgonával), iskolát és az egyház virágzásának előmozdításául nemes áldozat­készségre és végrendeleti hagyományozásra buzdítván ez egyháznak számos élő és elhunyt tagjait; s ez áldo­zatkészségnek egyik beszélő bizonysága és szép ered­ménye: a nem rég szerzett malom is, tekintélyes jöve­delmi forrása az egyháznak. »Orömmel méltánylom és dicsérem — úgymond — bennetek atyámfiai, a mi dicsérni való : a ti buzgóságtokat a templomnak nem csak megépítésében, de látogatásában és a keresztyéni áldozékonyságban is; a ti munkásságtokat és józanság­tokat, a borházak és dobzódás helyeinek kerülését; dicsérlek, hogy az egyház szolgáit kellő becsületben tartjátok ; dicsérem ifjaitokat és szüzeiteket a tiszta élet­ért, és azért, hogy az oly sok helyen szokásos és annyi bűnre vezető vasárnapi táncolások és erkölcsi kihágások közöttök még nem divatoznak. De ha elváltozik hangom és kárhoztatást, dorgálást szólnak ajkaim a ti közöttetek uralkodó tévelygések s fogyatkozások ellen : vegyétek azt is tőlem jó szívvel, mert azt is a ti irántatok való atyai szeretetem és a ti javatok, idvességtek forró óhaj­tása adja ajkaimra. És itt — szóljak-e elsőben azokról a szerencsétlen rajongókról, emez újkori farizeusokról, kik magokat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál, a nazarénusokról ? A kik alázatos arccal s szemforgatva mondják a farizeus imáját: » Hálát adok neked Isten, hogy nem olyan vagyok, mint mások; böjtölök és megadom dézmáját mindenkinek! de annál rosszabbak s valóban rajok illik a Jézus Krisztus erős mondása : Olyanok vagy­tok, mint a megfehérített koporsók, melyek szépeknek lát­szanak, belől pedig ralcvák holtaknak tetemeivel és minden undoksággal! De minek szóljak rólok ? — úgymond — ők engem nem hallgatnak, ti pedig nem követitek őket « Halotti néma csendben, elfojtott lélekzettel hallgatta mindenki az ige lángostorának erős csattogását, a mint megverte és lefegyverezte a futkározó hamis atyafiakat, az álprofétákat, kik már e gyülekezetben is terjedezvén, az egyház testének szétmálasztására irányozzák akna­munkájokat. Majd beszédje további folyamában kikelt a fényűzés, a ruházatban való bujálkodás ellen, pogány bűnnek ne­vezvén azt, mint a testnek bálványozását; s alkalom­szerűleg idézvén a gyülekezethez s kivált annak asszo­nyaihoz a Pal apostol intését, az aranynak viselése és hajoknak felfodorgatása ellen, mézédességű szavakkal kérte s buzdította őket — a külső cicoma helyett — a belső tisztaságra, ártatlanságra, szóval a lélek megéke­sítésére, mely az Isten előtt becsületes. Remegő hangon, fájdalmasan és egyszersmind szent haraggal érintette ezután azt a megnevezhetlen titkos bűnt, mely fogyasztja a népességet s vét a természeti, az isteni és emberi törvények ellen, s mely bűn már e vidéken is — ha nem oly nagy mértékben is, mint egyebbütt — fel-fel emeli fejét s rombolja a magyar nép életét. »Féltek a sok gyermektől, mert nehéz meg­élni?! Hiszen minden gyermek egy-egy segítség, egyegy 1 munkaerő ti köztetek; s a gyermekben nagy áldás va­gyon és az asszony méhének gyümölcse: jutalom! stb. Nagy szónoki verve-el ostromolta végül a babona különféle nemeit, melyeknek a protestáns nép között ismeretleneknek kellene lenniök : a ráolvasást, kuruzsló és javas asszonyokhoz való folyamodást stb., ide soroz­ván azt a szánandó s eléggé nem kárhoztatható előíté­letet, melyszerint az ember — megfeledkezve a Krisztusi szeretet nagy törvényéről — vele egy hazában, egy mennyei atya oltalma s egy koronás fő védelme alatt élő embertársát, azért mert az más fajhoz, más feleke­zethez tartozik, lenézi, gyűlöli, sot üldözi. »S melyik ezen népfaj? A zsidók? És kik az üldözők? Az u. n. antiszemiták I .. Csudálatos 1 Hiszen ha a zsidó nép nem lett volna, mi sem volnánk ma ! Hát nem a zsidó nép őrizte-e meg évezredeken át, patriarchái és prófétái által az egy Isten hitét tisztán és szeplőtelenül? Hát nem az szülte-e nekünk Jézus Krisztust, kinek az evangyelioma mondja: »Nincsen sem zsidó, sem görög stb., hanem mind­nyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban /« Elmondja ezután, hogy a zsidó nép sokat vétett ugyan Krisztus és az ő tudománya ellen, de azért eléggé meglakolt és századokon át megszenvedett, szétszórattatván a világ minden tájaira. És most mi értelme e fajgyűlöletnek ?! »Én — úgymond •— mint keresztyén pap s mint e nyájnak is főpásztora, a krisztusi szeretet, az embersze­retet nevében, határozottan tiltakozom a keresztyénség­nek ilyetén meghamisítása s a Krisztus nevének meg­csúfoltatása ellen U Korán sem volt ez politikai célzatú, vagy tán épen kortes-beszéd, mint gondolhatnák, a kik fültanúi nem le­hetvén, arról csak másoktól értesültek ; hanem a Krisztus vallása szellemének, az emberbaráti szeretetnek remek apologiája és apotheozisa, minőt egy keresztyén főpap­tól, a ker. szeretet hirdetőjétől várnunk lehetett, sőt e nép között várnunk kellett. Nagyon szép és buzgóságos, a szeretet és egyetértés lelkéért esedező ima tette fel e hatalmas beszédre a méltó koronát. Erre meglepő — s kifej lésében megható jelenet következett. — Az egyház lelkésze, egy bibor párnán, gyöngyvirág koszorúkkal környezett szép mívű ezüst serleget tartó leánykával kisérve lépett elő — s csinos beszéd kíséretében nyújtá a serleget a főpásztornak, mint a gyülekezet apraja és nagyja Önkéntes adományai­ból szerzett emlékajándékot s kérte annak szíves elfo­gadását. »Hiszen — mondá — Krisztus urunk sem utasí­totta vissza a drága keneteket, a bűnös asszony ajándékát, melyet az szeretetből adott neki.* A püspök komoly arccal, elmélázva állt e beszéd alatt. Látszott rajta hogy a váratlan által meglepve, de ép annyira meg is van indulva s hányja veti magában mit tegyen. »Ezen ti becses és szép ajándékotok nemcsak meg­lep, de meg is indít engem — kezdé, felindulástól re­megő hangon. De habozok és kételkedem, hogy azok után, a melyeket mondottam, elfogadhatom-e ez aján­dékot vagy sem ? Mert eszembe jutnak Pál apostol szavai, a korintusiakhoz: Félek, hogy mikor hozzátok menendek, valami módon nem olyanoknak talállak tite­ket, a milyeneknek akarnálak, és ti is olyannak találtok majd a milyennek nem akarnátok; és most meggondolva a keménybeszédeket, melyeket nektek szólottam, nem tudom, nem bántátok-e meg, szeretetök ez előlegezett jelét ? mert bizonynyal lehetnek közöttetek, a kik majd így szólanak: Ez a püspök, a ki így dorgált és ostoro­zott minket, nem érdemli azt megl Én ez ajándékot (s itt megfogván magasra emelé a kelyhet), mint sajáto-

Next

/
Oldalképek
Tartalom