Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-15 / 20. szám

Ki a külföldi protestáns egyházak 19-ik századbeli missziói tevékenységét csak kissé is figyelemmel kisérte s a külföldi dolgok szemlélése közben hazai egyházunkra is reflektált, az valóban fájdalmas érzésekkel telhetett el néha néha. Külföldi testvéreink százezrekre, milliókra menő tőkéket gyűjtöttek és gyűjtenek össze, hogy abból, vagy annak kamataiból az evangéliumot tőlük távol lakó, s reájuk nézve egészen idegen népek között terjesztessék, hogy e célból miszsziónáriusokat képző intézeteket állíthassanak fel, hogy a bibliát több száz nyelvre lefordíttassák, kinyomassák, millió és millió példányban, több más hasznos könyvecskével együtt ajándékba adhassák. S mily nagy érdekeltséggel hallgatják, olvassák külföldi minden rendű testvéreink a misszionáriusi jelentéseket; örömmel, büszkeséggel emlegetik, hogy itt és itt, talán földünk másik oldalán sikerült 50—60 pogányt az Idvezitőnek megnyerni, hogy évtizedeken át folytatott kitartó munkássággal s nagy anyagi áldozatok árán sikerült itt vagy amott egy-két kis gyülekezetet, — igazán szórvány-egyházat — alapítani. Nekünk pedig magyar protestánsoknak csak a kezünket kellett volna kinyújtani, s a drága gyülmölcs magától hullott volna bele. Nem idegen népekért kellett volna egy kis munkásságot kifejteni s némi áldozatot hozni, de saját fajunkért névrokonainkért; nem csupán Krisztus egyházának kellett volna tagokat szerezni, de egyszersmind hazánknak, nemzetünknek nemzetiségünknek. Voltaképen önnönmagunk fenmaradása érdekében kellett volna missziói tevékenységet kifejtenünk, — és mégis tétlenül, összedugott kézzel állottunk évtizedeken át akkor is, a mikor már munkálkodhattunk volna. A mely hitrokonaink kezünk ügyébe estek, s ha kivált párbér fizetésre voltak kényszeríthetők, azokat összeköttetésbe hoztuk az egyházzal; de a mely hitrokonok az anya-egyházon kívül laktak, a kikért csak egy félórányi utat kellett volna is tenni, azok évtizedeken keresztül elhanyagoltattak. Nagyon sok ezerre menne a száma az oly reformátusoknak, a kik hazánkban vagy egészen a nélkül nőttek fel s a nélkül futották meg életpályájokat, hogy a vallás áldásaiban részesültek, s az egyházi közösség boldogító hatását érezték volna, vagy az általunk történt elhanyagoltatás következtében más akolba téríttettek. Igaz, hogy mi protestánsok nem vagyunk lélek-hajhászók — proselyta csinálók — legalább Magyarországon, de azt már a keleti indolentia görebén keresztül eresztett protestantismus elvei sem kivánják, hogy teljesen elhanyagoljuk azokat, a kik már születésüknél fogva a mieink. Mi magyar protestánsok hosszú időn keresztül siketek valánk Urunk azon parancsainak s tanításainak meghallására, melyeket ő az evangeliomnak minden népek közé való szétvitelére, a háztetőkről való predikálásra, az elveszett juh és a jó pásztorra nézve hirdetett. De nem vádaskodni akarok. Ismerem a régi rossz időket, azoknak zsibbasztó hatását. A ki sokáig viselt lábain békót, kezein láncot, az szabaddá létele után is nem nyeri vissza azonnal teste rugékonyságát. Lassanként azonban mi is majd hozzászokunk a modern protestáns népek tevékenységéhez; van már egy kis külmissziónk, ha nem is a tengereken túl, de legalább a szorosabb értelemben vett magyar haza határain kívül; s a külmissziói munkásság nálunk is felébresztendi s fokozandja a belmissziói munkásságot; mi is majd eljutunk annak belátásához, hogy ha misszionáriusokat tartunk s évente ezreket áldozunk a Szlavóniában lakó hitrokonok lelki neveltetésére: illő, hogy a hazában levő szórványokról is gondoskodjunk, ezekre is terjeszszük ki az anyaegyházak s az ezekben működő lelkészek figyelmét, ezek számára is állítsunk vándor lelkészi állomásokat. Hála Istennek mozgunk már mi is; mindegyik protestáns felekezet körében üdvös tevékenység indult meg arra nézve, hogy az evangeliom elvitessék s predikáltassék a pusztában, a sötétségben ülők között is. Kezdjük már összeszedni, összeszámítani magunkat s nem csupán a párbér a lukmafizetés szempontjából, hanem a keresztyén közösség, testvériesség, az egylivétartartozás érzete által ösztönöztetve. Ezelőtt néhány évvel is jelentek már meg itt amott kerületi névtárak, melyekben a szórványok is ki voltak tüntetve; de a most megjelent egyetemes névtárban fel van tüntetve az egész hazai reform, egyház, még legkisebb részecskéiben is. Tudom, az magában mit sem ér az üdvösségre nézve, hogy mindazon hely neve, a melyben csak egykét protestáns tartózkodik is, bentfoglaltatik egyházunk névtárában, de ez a körülmény már mindenesetre első jele az érdekeltségnek. Most számba vettük híveinket, kijelentettük mintegy igényünket azokhoz is, a kik eddigelé velünk semmi közösségben nem valának: a következő években és évtizedekben pedig már majd teszünk is többet-kevesebbet arra nézve, hogy a kik mieink elvben, legyenek a mieink valósággal is; ha távol esnek is az anya-egyház organismusától, de azért legyenek azok ennek élőtagjai. Meglehet, hogy azon nevek egyike vagy másika, melyek most figyelmet sem érdemlő szórványt jeleznek, száz vagy kétszáz év leforgása után virágzó prot. anya-egyházak neveivé válnak. Példák ! mutatják. Farhas József.