Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-05-08 / 19. szám

gyökerezik, s ennyiben ismét a reformációban.« Ha pedig ezen hatalmas nemzetgazdászati fejlődés a szellemnek fölszabadításán nyugszik, a melyet Luthernek köszönünk, akkor a katholicismus az újabb iáők ezen feladatainak megoldására nem képes, mert nemzetgazdaságunkra nézve annak ethikája »nagyon rövid.« A katholicismus azon időbe vágyódik vissza, a melyben vasúti gépek még nem zavarták meg a szerzetesi csendet. Nagyörömest elodázná e gépeket s általában az egész modern termelési módot e világból, s az egyéni szabadság helyére a középkori lekötöttséget állítaná vissza. A hierarchia atyai gondnoksága alatt álló középkori egyletek: ebben áll az ultramontánok sociálpolitikus eszménye. Pedig, helyesen jegyzi meg U. Ketteler és Lassale-val szemben, »nem a reprisztináció, hanem csak a józan fejlődés egészséges.® Ezen józan fejlődésre szükséges erőket azonban csak a reformátió adhatja meg. »A római ethika szerint már a középkorban sem lehetett élni, mert az csak püspökök és szerzetesek, nem pedig egy tevékeny nemzedék számára való ethika volt, ép azért üdvözölték oly annyira Luther ama nyilatkozatát, hogy a keresztyén tökéletesség abban áll, hogy ki-ki híven töltse be hivatását. Uhlhorn ezen férfias fellépése a modern cultura s a reformátió szoros összefüggése érdekében, valóban csudálatra méltó. Hogy a római keresztyénre nézve a szerzetes, a protestánsra nézve pedig az istenben hivő gondos családapa az életeszmény, nem szorul bizonyításra, s Ritschl tanár épen ezen gondolatoknak alapján konstruálta a maga hit- és erkölcstanát. Meggyőzően mutatja ki Uhlhorn a protestántismus s napjaink nemzetgazdászati fejlődése közt lévő párhuzamot, azonban távol van azon •>fatalismus«-tó\, mely az adottal egyszerűen megelégszik s a modern termelési móddal járó nyomornak nagyságát elodázhatlan csapásnak tartja. Mély indignátióval ostorozza e fatalismust, mely sokszor ledér módon is érvényesül, s e végett ide igtatjuk következő szép sorait: »Ha pedig Treitschke (berlini egyet, történettanár) magas állásából a népre letekintve, azt mondja : »A millióknak szántani, kovácsolni s gyalulniok kell, hogy néhány ezer kutasson, fessen és kormányozzon,« s ha hozzá teszi : »bizonyára Sophokles tragédiái és Phidias Zeuse a rabszolga nyomor árán nem nagyon drágán voltok megvéve,« úgy az sem keresztyén, sem protestáns, hanem antik-pogány gondolat, mely az egyes léleknek végtelen becsét nem ismeri. A gót vagy vandál, a ki Phidias Zeus-ét megsemmisítette, hasonlóan az emberiség haladásán fáradozott, mert Istennek Ítéletét hajtotta végre e világon, .... mely egész dicsőségével, tragédiáival erkölcsileg teljesen megromlott.* Szépen tünteti föl Uhlhorn a modern termeléssel járó erkölcsi veszélyeket is, s azután fölteszi azt a kérdést, aminő eszközökkel rendelkezik az egyház ezen veszélyek elhárítására ? Az evang. egyház — mondja U. — más eszközökkel nem élhet, mint az igének és sákrámentomoknak kegyelemeszközeivel, csak azokat használja kellőleg. Ereje a lelkészekben, nem az egyházi hierarchiai kormányzatban van. A csendes, hű munkálkodás a gyülekezetekben, az Isten iránti bizalom, hivatáshűség s a türelem a szegények szenvedéseinél, a gazdagoknál pedig a testvéri szeretet felébresztése többet ér, mint a hierarchiának egész hatalma és tekintélye. Azonban nemcsak egyházak és lelkészekben, sőt inkább a gyülekezeti közösségi éleiben igen nagy a hiány. Mert mit keresnek a socialisták összejöveteleikben, mit a vallásossabbak egyes szektáknál ? Azt, a mit az egyház nem, vagy csak csekély mértékben nyújt, t. i. közösséget, gyülekezeti életet. A munkás izoláltan áll, nincsen sehol támpontja, léte bizonytalan, így hát keres érintkezést, s itt kellene az egyháznak segélyt nyújtani, mert ő azon közösség, hol mindenkinek jogos, meghatározott helye van, hol érző svívekre s segítő kezekre talál. A socialismüs új vallás lett, melynek közösségét a socialista törvény inkább erősítette, mint gyengítette. Hogy oly sokan vannak ott, részben az egyház okozza, mert a vallásos gyülekezet elvét következetesen nem viszi keresztül. S csak ezen gyülekezeti elv érdekében lehet és kell az egyházpolitikait is képviselni. római egyház ereje a hierarchiában, az evangyéliomi egyházé a gyülekezetben van. »A római egyháznak nincs közösségi élete. Vannak parochiái, papi kerületei, de nincsenek gyülekezetei, mert lelkipásztorkodása a gyóntató székben kulminál, melynek törekvése az, hogy kiskorú gyermekeket neveljen, nem pedig az önálló vallásos keresztyének közösségi életét előmozdítsa és vezesse. Számos congregátióval és egyházi egyletekkel bir, azonban ezek már a középkorban is megrontották a gyülekezeti életet, s azt ma is lehetetlenné teszik.« Azután áttér a belmisszió3

) jellemzésére, mely U. szerint ideiglenes valami. »Túlzott az, ha a belmissziót többnek tartjuk, mint a különös szükségek állal előidézett rendkívüli felebaráti szeretet gyakorlásának, melynek feleslegessé ételére kellTtörekedniink e szükségeknek fokozatos enyhítése által.« »A városi misszionárius soha sem helyettesítheti a lelkészt, s az egyleti élet soha a gyülekezeti életet.« »Á gyülekezet a maga előjáróságával a belmissziónak legjobb egyesülete. Az egyleti életnek a római egyházban való túlerős fejlesztése a gyülekezeti életnek gyengeségét árulja el. Ránk nézve a gyülekezet az egyletek egylete. A mennyiben a belmissziónak a gyülekezettől elidegenedettekkel van dolga, könnyen megtörténhetik, hogy az egyháztagokat a belmisszió egyéneire és tárgyaira, hívőkre és hitetlenekre, keresztyénekre s nem keresztyénekre osztja, s feledi, hogy mint megkereszteltek az Úrnak gyülekezetét képezik. Ily módon félő, hogy a belmisszió a különben is már rég észrevehető erős separatistikus vonást még inkább előmozdítja.« S ezen arany szavait azzal zárja be : »A belmissziónak ezen veszélyek elhárítása céljából mindinkább az egyházba kell beolvadnia.® Végül a derek szerző a következőkkel fejezi be előadását: »ma a népélet körében csudálatos hitre, mondhatnám babonára akadunk, a mely az egyházkormányzatra irányul, mintha bizony egyedül az volna képes a népélet bajainak s a társadalmi viszonyoknak gyökeres orvoslására, s hogy azonnal jobbra fordul a dolog, mihelyt a valódi egyházkormányzattal bírunk.® Jelesen mutatja ki U., hogy »az egyházkormányzat egyházunknak mindig leggyengébb oldala volt, s mindig is az lesz. Eléggé nem lehet hangsúlyoznunk, hogy egyházunknak súlypontja nem a kormányzatban, hanem a lelkészi hivatalban keresendő. « Gyönyörű megjegyzések ev. prot. egyházunk romanizáló hierarchikus törekvéseivel szemben! Sulze F. említett jeles ismertetésében bírálatul megemlíti, hogy a derék hannoverai theologusnak behatóbban kellett volna méltányolnia a modern humánus egyleti életet, mely egyházunknak oly nagy javára szolgál. Mint protestáns-egyleti/theologus a confesszionalista Uhlhornnal egyetemben kiemeli, hogy a népéletnek valódi erkölcsi nevelését és emelését a protestánsok között a gyóntató szék hiányában egyedül a valódi gyülekezeti s) V. ö. Sulze dresclai lelkész ide vágó jeles ismertetését a berlini »Prot. Kirchenzeitung* ielen évfolyamának IO. számában.