Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-24 / 17. szám

alkalmára irott szertartási beszédében »ezennel hit felekezetünk ünnepély esem bevett tagjaiul nyilvánítalak titeket.« Fördős Lajos »Agendájá*-ból mind a három szertartási beszédben ezeket olvassuk: »ezennel reformált anyaszentegyházunknak hitvallástok s ígéretetek alapján általunk bevett tagjainak nyilvánítlak titeket.« »Aü is már titeket hitvallástok s Ígéretetek alapján a reformált anyaszentegyház hívó' tagjaiul ismerünk.« *En is már téged a reformált egyház s közelebb a mi gyülekezetünk taqjai közé, a gyülekezet nevében felveszlek. * íme mindezek azt bizonyítják, hogy a konfirmációnál a hitvallás és igérettétel a fő s ezeket a vizsgálatból következtetni vagy azzal helyettesíteni nem szabad, így egymástól veszély nélkül különválaszthatók, de megdöntik cikkiró azon állítását is, hogy »a konfirmáció semmiképen nem lehet a hitfelekezetbe való felvétel.« Es ezt a felvételt kérelmezni talán csakis azok tarthatják feleslegesnek, kik a kérelmet minden irányban perhorreskálják. »Hogy« cikkiró szerint— azok is elismertetnek a gyülekezet tagjaiul, kik akár egy, akár más okból nem konfirmáltattak.« Egy ily mulasztással vagy hibával érvelni aligha válik a vitatott álláspont előnyére. Ezen hibának vagy mulasztásnak ha már a régi időben előfordult is, de most és a jövőben megtörténni nem szabad. »De meg másfelőU érvel tovább a cikkiró »hiában konfirmálna bárki is egy más vallású gyermeket, ezen tény által bizony nem tenné azt gyülekezete tagjává.« En viszont kérdem, egy más ker. hit felekezetű egyént, minő vallásos külső cselekvénynyel lehet — a törvényes jelentkezés bebizonyítása után — hitfelekezetünk tagjává tenni? Talán csak nem az újra kereszteléssel ? Hiszen én sem a keresztelést rendelő igékben, sem a kereszteléskor mondandó szertartási beszédekben — legalább eddigelé — még csak vonatkozást sem találtam arra nézve, hogy mi valakit ev. reform, keresztyénné, hanem a Krisztus közönséges anyaszentegyházának tagjainak jegyezünk el, mutatja ezt azon körülmény is, hogy az áttérésnél a keresztyénség jellege kérdésbe sem jön, pusztán a felekezethez való tartozandóság szenved változást. Majd ily módon leckéztet tovább cikkiró »A lelkipásztornak nem azért kell imádkoznia, hogy ő is megáldhasson másokat, mert ö nem áldhat meg senkit, csak kérheti Istennek áldását, a Messze vezetne az »áldás « és »átok« szó fogalma / • // es jelentősege felől előadást tartani. Engedtessék meg azonban röviden csak annyit jeleznem, hogy az embernek egymásiránti jó kivánata »áldás«, a rossz kívánat »átok« szóképen jött forgalomba és már magának a szentírásnak ez időszerinti fordítása is ily értelemben van tartva. Ennek bizonyságául utalok Jakab apostol levele III. rész io-ik versére. sAzon egy szájból származik áldás és gonosz mondás.« Ennek e'őrebocsátása után hivatkozom I. Mózes XXIV. rész 6o-ik versére, melyszerint, övéi >megáldák Rebekát* ugyancsak I. Mózes XXVII ik részben leírt jelenetre, hol is a 27-edik versben Ábrahám Jákobot »meg áldott a«, a 34-dik versben Ezsau kéri: »Aldj meg engemet is édes Atyám,* a 36. versben kérdi »Nem tartottál-e nekem is valami áldást,« a 38-ikban »Avagy csak egy áldásod vagyon-e neked édes atyám? Áldj meg engemet« stb. Az evangyeliom hasonlólag beszél. Máté V. r. 44. v és Lukács VI. r. 28. versben ezt olvassuk: »Áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak.« Róma XII. r. 14. v. »Áldjatok azokat, a kik titeket kergetnek, jót kívánjatok azoknak és ne átkozzátok.« Legyen elég az idézetekből, melyek a mellett tanúskodnak, hogy a szentirók s azoknak fordítói nem használják azt a finom megkülönböztetést, melyre nézve cikkiró engem rendre utasít, hanem egyenesen és világosan »áldás«-ra vagyis jókivánatra hívják fel vagy épen utasítják az illetőket. Még feltűnőbb lesz ezen jóakaratú rendreutasítás, ha megtekintjük a zsoltárok közül a CIII. és CIV-diket: »Áldjad én lelkem az Urat,« a CXLIV. »Áldott legyen az Úr* kezdetűeket. A CXLV. i-ső versében így szól a nagy énekmester: »Áldom a te nevedet mindörökkön örökké«, továbbá közhasználatban levő »Énekeskönyvünk*-bői is azokat, melyeket az átültetők vagy fordítók így adtak vissza: »Áldjad lelkem uradat Istenedet,* »Áldjad lelkem uradat és t'szteld,* »Áldjátok az Úr nevét« stb. Az ünnepi és más alkalmatosságra tartozó Énekek (Dicséretek) között a 4-ik »Áldjuk a nagy Isten jóságát,* 111-dik »Áldjuk szüntelen kegyes Istenünket,« 175-dik »Áldás, dicsősség neked Isten,« 223-ik »Áldassék Uram gondviselésed.* Zárjel közt mondva, mindezekben az »áldás* Isten dicsőítésére vonatkozik, vagyis az embernek Isten iránt va1

ó jóindulatát fejezi ki Én a c'-kkiró kedvéért megengedem, hogy ezek téves kifejezések — s lehet a biblia új átdolgozásánál, s az Énekeskönyv újból szerkesztésénél ki is fognak igazíttatni s épen a cikkiró kívánságára ily formán. Kérték az áldást Rebekára : Ábrahám kérte az áldást Jákobra. Ézsau a gyengébbek kedveért így fog beszélni: Nem tartottál e nekem is valami áldáskérést. Avagy csak egy áldáskérésed vagyon-e neked ? Az evangyéliomban a jövő kor ezt fogja olvasni : Kérjetek áldást azokra stb. A Zsoltárok és Dicséretek így éneklendik: Kérjed lelkem az Urat, hogy áldja meg önmagát. Áldást kérek — kitől ? természetesen magától Istentől — a te nevedre örökkön örökké stb. Midőn majd mindez be fog következni s *áldds« helyett áldáskérés fog használtatni, akkor elfogadom a leckéztetést és tanulni is fogok belőle, még pedig szíves örömest, de fogom kérni cikkírót a méltányosságra, majd ily értelemben javítsa önmagát is s a konfirmációi ténykedés részletéül ne »áldást,« hanem áldáskérést irjon és szerepeltessen. Megtámadott kifejezésemhez van még hasonló a magyar egyházi irodalomban például : »Templom szentelés« t>Papszentelés*, ho'ott minden józan elméjű és jó akaratú prot. pap tudja, hogy sem püspök, sem esperes senkinek és semminek szentséget nem kölcsönözhet, hanem a megszenteltetést buzgó könyörgésben kérik a nrndenható szent Istentől; épen így az emberi ajkakról lehangzó »áldás* sem azt jelenti, hogy, ki áldást mond, marokkal is szórja azt, hanem a kegyelem Atyjához esedezik a lelki és testi jók megadásáért, vagy pedig dicséri a mindenség Urát, végre még az apostoli intelmek is »áldás* gyanánt vétetnek, amennyiben általuk az emberek lelki boldogsága és idvessége céloztatik. A honnan a szentírás magyarázói által említés tétetik »Ároni áldás« »Atyai áldás*, »Apostoli vagy papi áldás«-ról. És már mindezeknek protestáns felfogás szerinti helyes értelmezése végett, talán felesleges is volt egy csillag föltiinése mely mint világ világossága, megvilágítsa az emberi elméket. (Vége köv.) &'Utó' Kálmán, beregsomi lelkipásztor.