Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-17 / 16. szám

a magam és egyházam nevében, biztosítva különös tiszteletünkről és nagyrabecsülésünkről, de egyszersmind arra is felkértem, hogy haladjon elődje nyomdokán, mert a két felekezet kölcsönös tiszteletét és egymásközötti békéjét csakis a vezetők békességre irányuló törekvése valósíthatja. A következmény megmutatta, hogy ezen ösztönszerű kérelem minő jogosan jött ajkaimra. Egy fél év óta egymást éri a sok sérelem, a bántás, a megrövidítés, a Iealázás, egyházunk és ref. lakosságunk arculcsapása. Híveink lázas izgatottságban vannak, minduntalan panaszkodnak, egymás között nem beszélgetnek egy ébről, mint az áldott jó békesség erőszakos megrontásáról. Nem tagadom, hogy a reform, népben az önérzet mellett sok érzékenykedés is van ; érzékenykedők vagyunk, mert azzá tett a mult és minden parányi dolog, mely a mult emlékét költi fel bennünk, csak fokozza érzékenykedésiinket. De hogy jelen esetben a békesség megrontása nemcsak nekünk reformátusoknak esik rosszul, nemcsak mi érzékenykedünk felette, hanem testvér egyházunk tagjai is, a római katholikusok : 0I3/ tény, melyet ezúttal — többek állítása után — sajnosan registrálok. Már az is elég baj, ha egy más felekezet botránkozik meg eljárásunkon ; de midőn a saját híveink is megbotránkoznak, az már igazán nagy baj! De hát mi történt voltaképen ? No, nem valami nagy baj, azt előre is megmondhatom. SŐt többen is lehetnek, kik e cikkemet olvasva, azt fogják mondani, hogy méltó címe lett volna Shakespeare »Sok hű-hó semmiért «-je. Lehetnek, kik azt mondják, hogy az efféle apróságokat legjobb észre nem venni, egyáltalában felesleges leírni. Én nem osztom ezt a véleményt. Én azt tartom, hogy kis dolgokból lesznek a nagyok ; azt tartom, hogy nincsen egyházi életünknek olyan kicsinyke, apróságnak látszó mozzanata, mely megfigyelést ne érdemelne, akkor is, ha önmagától támadt bennünk, akkor is, ha idegen működés eredménye; azt tartom, hogy minden apró kis dolognak meg van a maga talaja, melyből fakadt, a maga háttere, melyből kibontakozott... a gondolkozás, az érzelem, ez a két hatalmas mozgatója minden történek-; már pedig ezeket még is csak jó figyelemre méltatni, szükséges velők leszámolni. Általuk lesz minden kisszerű dolog jelentőssé és minden jelentős nagyfontosságúvá. Nos, hát csak kisszerű dolgok azok, valóságos apróságok, a melyekről referálhatok. Hiszen a főt. plebánus úr nem foglalta el templomunkat, nem fészkelte be magát paplakunkba, nem szántatta el földjeinket, nem űzte ki a faluból híveink egy részét, nem rendelte el, hogy a gyermekek keresztelés, a házasulandók esketés végett magas szine elébe vezettessenek, nem parancsolta meg, hogy a »temetés pedig predikatió és mester nélkül igaz hiten lévő római katholikus pap által történjék.« Nem, nem tette mindezeket, hiszen nincs hatalma hozzá. De megtette mindazt, a mit ebben a szellemben, a mai kor viszonyai között, változtatott alakban megtehetett. Kisszerű dolgokat tett, valóságos apróságokat, de olyanokat, melyek a mai változott közérzületet, a legszentebb : a vallásos közérzületet megsértették. A mit én tizenhárom év alatt — a fentebb említett tényezők segítségével — létesítettem : a jó egyetértést, az áldott békességet lerontotta. A ld érzi a maga művének becsét, — bárminő kis körre terjedjen ki művének hatása — és látja, hogy avatatlan, sőt jobb kifejezéssel élve : tapintatlan kezek mint teszik semmivé, az jogosnak fogja tartani felháborodásomat és azt fogja magában mondani: lehet, hogy e sorok írója egy kissé túlérzékeny és apró dolgokból nagy dolgokat fúj fel, de alapjában véve mégis igaza van. Annyival is inkább igaza van, mert ez a jelenség nemcsak magában álló, kivételes, hanem nagyon is sokszor, nagyon is sok helyen ismétlődő, mintha »tervszerű, rendszeres működés kifolyása lenne.« Sokan érzik ezt, ha nem mondják is, nem írják is le, a mi rgyházi életünkben; bár nem tagadó,n, hogy számos dicsei te. és örvendetes kivételről is megemlékezhetünk. F ntebb én is hivatkoztam egyre. DJ hát mivel rontotta le a jó békességet? Az első eset lá'szólag helyesnek tünteti fel eljárását, de alapjában véve nem egyéb, mint felekezetűnk iránt érzett lenéző kicsinylése, mely a római katholikus papság részéről mindannyiszor nyilvánul, valahányszor egyházi funkcióik alkalmával reformátusok is vannak jelen. Ha meg volnék győződve róla —- de fájdalom semmi izem sem fogadja be e meggyőződést, — hogy egyik református szerencsétlen és eltévedt hívemet csak azért nevezte ördögnek, mert vadházasságban ék egy elnyomorodott római katholikus koldussal, elismerésemet nem vonnám meg tőle, sőt mint a családi élet tisztaságának és az erkölcsiségnek ezen a téren is : a vadházc sságok irtásának terén munkatársamat szivemből üdvözölném. De a közvetlen érdekelt fél nyilatkozatából és az azóta történtekbői azt a meggyőződést voltam kénytelen meríteni, hogy az ördög titulus nem a bűnös viszonyban élő nőt, hanem a református nőt illette, s hogy a saját beteg, halál révén álló hívétől nem azért tagadta meg a feloldozó utolsó kenetet, mert vadházasságban élt, hanem mert református nő volt a házánál. Nem is adta fel, sőt kimondta, hogy míg az ördögöt házából — bocsánat — nyomorult viskójából ki nem kergeti, míg az ördögtől az Istenhez nem áll, nem is fogjafeladni. Támogatja fentebbi meggyőződesemet az a felfogásom is, hogy ha a vadházasság az igazi oka eljárásának és nem a valláskülönbség, ez esetben is felszólított volna engemet is, hogy —• mint az egyik érdekelt fél lelkésze — működjem vele közösen közre, — mint arra volt esetem tisztelt elődjével — a vadházasság kiirtásán. Mert megjegyzendő, hogy itteni működésem a'att 18 vadházasságot sikerült kiirtanom, és most csak 3 van egyházamban. Ezek közül egy a kérdéses vadházasság, melyet valóban legyőzhetetlen, emberies érzelmeken alapuló okok miatt voltam kénytelen eddig tűrni. Az a szegény, nyomorult ember, a falu szegénye, önmagával jó tehetetlen ágyba fekvő beteg 9 év óta ; az a szerencsétlen asszony pedig egyetlenegy gyámola. Nem bűn az ő ottléte, hanem a legnemesebb erény gyakorlása: ápolója egy betegnek, a kire, ha ő magára hagyná senkisem nyitna ajtót sohasem ... de nem, csalódom, ajtót nyitnának a ref. iskola növendékei, hogy hébe-korba összegyűjtött filléreikkel segítsenek a szegényen ! Mindezt tudja gyülekezetem és nem méltán botránkozik-e meg azon, hogy egy bűnös nő ördögnek tituláztatik csak azért, mert református, ördögnek még azon esetben is, a midőn a legszebb keresztyéni erényt gyakorolja . . . egy római katholikuss tl szemben ? Na, de ha nem vagyunk is mindnyájan ördögök, (már t. i. az én felfogásom és nem a foktői plebánus úré szerint), bizonyára emberek sem vagyunk, (már t. i. a foktői plebánus úr felfogása és nem az enyim szerint). 33izonyííja ezt a második eset. Foktőn emberemlékezet óta meg volt az a szép szokás, hogy a két felekezet — egymás halottaira — természetesen kívánatra és pénzért kölcsönösen harangoztatott. Ez a szép szokás mint külsőség és ceremónia, sok ember szerint felesleges és szükségtelen lehet, de én, mint a testvéries szép viszony