Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-09 / 2. szám

munkálkodásom árán szereztem és szerezni szándékozom. Kíváncsi csupán arra vagyok, hogy ha Ön azt is kifogásolja, hogy »a vallás bizonyos világnézeten alapuló boldog érzelemmely önmagának megfelelő tettekben nyilvánul« : mi tevő lesz a Schleiermacher óta' élt számos, nálunknál bizonynyal nagyobb hitelű s nagynevű theologusokkal s ezek örökbecsű szellemi hagyatékaival ?! A felől pedig legyen meggyőződve, hogy e becses egyházi és vallásos folyóirat lapjai ezután is nyitva lesznek eddigiekhez hasonló eszmélődéseim számára. - : Béke velünk 1 Szalay Károly. ISKOLAÜGY. Nyári óvodák. Talán különösnek fog látszani, hogy tél idején oly dolgok megbeszéléséhez fogok, melyeknek csak a nyári hónapokban akarok helyt engedni. De midőn óvodákról van szó, magától értetik, hogy azok kisdedeink helyes nevelése céljából említtetnek fel. Kisdedeink neveléséről szólani pedig mikor volna alkalmasabb időpont, mint karácsony táján, midőn a szülők kebleit leginkább Jézusnak az az intése tölti el: »Engedjétek, hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké az Istennek országa.* Hiszen maga az állam is szívére vette az Üdvözítő amaz intését, mióta önállóságát visszanyerte, tudván, hogy a haza boldogulását leginkább mozdítja elő akkkor, ha annak jó és hű honpolgárokat nevel. Jó honpolgárokat pedig akkor nevelünk legbiztosabban, ha a felserdülő nemzedékkel elsajátíttatjuk a haza nyelvét. Ott, hol mindenki a haza nyelvén szólani képes, a hazának, az államnak belellensége nincsen; mert a nyelv a polgári életben is a legerősebb és legnemesebb összekötő kapocs. Ezt tartja szem előtt mai napság egész népnevelésünk, a midőn főtörekvése oda irányul, hogy népiskoláinkban a gyermekek az állam nyelvét sajátítsák el maguknak. És mivel elvitázhatlan tény, hogy kétéves korunktól fogva hatéves korunkig valamely nyelvből többet tanulunk meg, mint az egész többi életünkben, népnevelésünkkel foglalkozó köreink nem elégednek meg azzal, hogy csak a népiskolákban taníttassék a magyar nyelv, hanem azon is fáradoznak, hogy kisdedeink számára országszerte rendszeresítessék az óvodai nevelés. Azonban minden nevelés pénzbe kerül : az óvodai nevelés is. Államunk pedig, mint minden európai állam, ezidőszerint annyira önfenntartási gondok nehéz súlya alatt áll, hogy az óhajtott mérvben a népnevelésen általában és az ovodai nevelésen különösen nem lendíthet, miután mindez sok, nagyon sok pénzbe kerül és pénzünk tudvalevőleg nincs. Nem tagadhatni, hogy az óvodai nevelés úgy a mint azt az állam kezdeményezte, nagyon szép és kellemes, de nagyon költséges ; legfeljebb városokban létesíthető. Tegyük mindjárt hozzá, hogy tulajdonképen csak városi népnek való. Vannak, a mint tudni vélem, intézeteink, melyekben óvodásnék neveltetnek, kik képesek legyenek a kisdedek helyes, játszi nevelését vezényleni. A tanfelügyelők aztán nagy buzgóságot fejtenek ki, hogy legalább a a jobbmodú községek a törvényszabta népiskolák mellett ovodát is létesítsenek. Igen, de ehhez mindenekelőtt helyiség kell, lakással az ovodásné számára és teremmel a kisdedek számára, mi körülmények szerint legalább 600 forintba kerül. Kell továbbá az óvodásnénak legalább évi 300 frt fizetés, mert az levegőből nem élhet. Kell végre a tanterem bebútorozására és felszerelésére 1 50 frt. Teszen pedig az egész költség egyszersmindenkorra 750 frtot és ezen felül évente 300 frtot. Említeni se kell, hogy ritka az a község, mely ily kiadásokra képes volna, s így itt-ott vannak ugyan egészen csinosan berendezett óvodáink, de egészben még távol vagyunk azon állami fejlődésünkre felette fontos céltól, hogy kisdedeink országszere jó honpolgárokká neveltessenek, azaz a magyar nyelv tanításában részesüljenek. De ezen a paedagogia legfinomabb és legtudományosabb s abályai szerint szervezett óvodáknak még azon árnyoldaluk is van, hogy nem falusi kisdedek számára valók. Tessék kérem, figyelemre méltatni azon faluhelyeken elháríthatlau természeti körülményt, melynél fogva téli időben igen gyakran bokáig érő sár terül el az utcákon. Világos, hogy ekkor a falusi kisded nem juthat az óvodába, hacsak az atyja vagy anyja karjain oda nem viszi. De meg a parasztasszony nem is látja be annak szükségét, hogy télen át, a midőn odahaza van s kisdedét maga gondozhatja, azt más, bár tanult nőre bizza. Egészen másképen állanak a viszonyok nyári időben, hol a parasztasszony férjével és felnőttebb gyermekeivel mezei munkába megy és egész nap távol van a háztól. Ekkor a leggyengébb felfogású anya is örömmel üdvözli azt, kire kiskedét a háztól való távolléte alatt reábízhatja. Ezen körülmények teremtették meg egyházamban Olcéren az általam úgynevezett *Nyári óvodát«. most három éve. Létesült pedig ez a nyári óvoda minden nagyobb szellemi vagy anyagi aparátus nélkül. Elmondom, hogyan és miképen. Mikor 1884, évi május második felében a népiskolai vizsgák megtartattak volt, a legközelebbi vasárnapon a szószékről kihirdettem, hogy óvodát óhajtok létesíteni s azért azon keresztyén anyákat, kik mezei munkában résztvenni kénytelenek s kisdedeiket gondozni nem képesek a munkaidőben, délutáni két órára nagy iskolatermünkbe tanácskozásra szívesen meghívom. Délután két órakor tanácskozási elnöke voltam körülbelül harminc anyának. Miután Krumm Károly derék tanítómnak három jól nevelt leánya van, abban állapodtak meg, hogy a legöregebbik leányát, Paulina kisasszonyt, ki tanítónő és nevelőnő is lehetne, óvodásnénak választottuk; hogy minden gyermek után egyelőre mindjárt a beiratásnál havonként 50 krajcárt kell fizetni; hogy a régi iskolai padokat helyesebben lócákat a kisdededek számára asztaloknak declaráltuk és hogy végre minden kisded otthonról láttassák el kis székkel vagy zsámolylyal, hogy legyen min ülnie. Hozatunk még az iskola-udvarra két kocsival homokot. Ezzel létesülve volt a »nyári óvoda« és helyisége iskolánk legnagyobb terme lett, mely nyáron át amúgy is üresen állott volna. Alig mult el pár nap s az óvodába járó kisdedek száma 80-ra szaporodott, melyek jun. jul. augusztus és szeptember 20-ig ovodai oktatásban részesültek. Az anyák reggel elhozták gyermekeiket az ovodába, elmentek dolguk után s estve hazavitték kisdedeiket örülve, hogy aggodalom nélkül távol lehettek egész nap. Az 50 kr. havi díjat szivesen fizették, mert odahaza napszámba került és ezt is megtakarították, mert a gyermek az óvodában ruháját egy hónapon át nem koptatta oly mértékben, mint magára hagyatva akár csak egy héten át. Az óvoda mellett kézimunka-iskola is fejlődött ki