Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-10 / 15. szám

szesült oly sokféle, gyakran egészen ellenkező tárgyalásokban, mint a keresztyénség első három századának lefolyása alatt. Tertullian, ki egy ideig Rómában tartózkodott s aztán karthagói presbyter volt, a második század vége felé sophistikai dialektikájának egész éieselrrűségével az egynejűség érdekében száll síkra s azt retorikájának teljes hevével védi. Szerinte csak egy házasság lehetséges; a ki másodízben házasságra lép, bigamiát követ el, miután egyre megy, akár egymás után, akár egyszerre bír két nővel valaki. Sőt tovább megy, a kétszeri nősülést vagy férjhezmenést egyszerűen házasságtörésnek tekinti. Egy nő, ki első férjét a halál által elvesztette és ismét férjhez megy, az elsőt szellemileg, a másodikat testileg bírja, s miután így öntudatát két férjjel megosztja, házasságtörést követ el. íme, e felfogásban rejlik a házassági szentségnek csirája, s ha figyelembe vesszük a mi Ignátius levelében idevonatkozólag mondatik, hogy minden házasság mint Istenre való vonatkozás csak akkor kötendő meg, ha a püspök azt jónak találja, nem pedig érzéki kívánságból : akkor úgy tetszik, mintha a házasságban azon időben nem annyira a házasfelek boldogítása, mint inkább a papi tekintély és uralom emelése és biztosítása kerestetett volna. E nézet annál könnyebben fölmerül az emberben, mert a papi uralom alapköveivel bőven találkozunk a keresztyénség első három századában. Már ekkor észrevehető, hogy Róma városának politikai jelentősége alapjául szolgált a Péter-mondának, melyen a pápai hatalom kifejlődött. Tertullian és Irenaus szerint a püspökök az apostoli hagyomány közveiítői és képviselői. O bennök nyilvánul az egyház egysége azáltal, hogy egy és ugyanazon tanban mindnyájan megegyeznek. Az egyházi és püspöki Öntudat főképviselője pedig Cyprian, 248 körül karthágói püspök. Nála az egyház és püspökség egy és ugyanazon egységet képez. O létesíti a dogmát: >Episcopus est in ecclesia et ecclesia est in episcopoi, a püspökség az egyházban és az egyház a püspökségben létezik. Visszatekintve most már ezen korszakra és párhuzamba hozva a papságnak akkori állását annak mai állapotával, megérthetjük azt az óhajt, hogy a mai e tekintetben fennálló viszonyok elmúljanak és a régiek térjenek vissza. Ezen változás, ha lehetséges lenne, a kath. papi uralomra nézve kellemes volna, de sem a mai államokra, sem a jelenben élő hívekre nézve nem kívánatos Az államokra nézve nem, mert ma majdnem minden egyes államban többféle felekezetű polgárok élnek, kiknek az állammal szemben legfőbb kötelességük az, hogy jó honpolgárok legyenek, mire nézve semmiféle vallás gátat nem képez, képeznie nem szabad. Nekünk protestánsoknak az a szemrehányás tétetik a kath. egyház részéről, hogy mi képezzük az állandó forradalmi elemet az államokban. Ezen szemrehányásra elég volna válaszul annyi, hogy Francia- és Lengyelország bizonyosan jó kath. államok s hogy ezekben a forradalmak nagy s talán legnagyobb szerepet játszottak. Azonban e szemrehányásnak mélyebb oka van. A római kúria egy önálló, minden államszerkezettől független hatalom volt, mely a minden államhatalom fölötti főuraimat magának tulajdonította és hosszú időn át tényleg gyakorolta is. Ezen fenhatóság a reformátió által a prot. országokban tönkre ment, a kath. országokban megingattatott. Mindenütt elterjedett a meggyőződés, hogy a hierarchia káros; és ma nemcsak a protestáns, hanem a kath. államok kormányai sem kívánják vissza a papi uralmat. De lehetetlen is volna azt visszaállítani — a kath. egyház régen megszűnt az egyetemes és egyedül üdvözítő egyház lenni. Az 1053. évben történt az első nagy szakadás, midőn a keleti egyház a nyugotitól elvált, s a gör. keleti keresztyének bizonyosan azt tartják, hogy ők a római papi uralom nélkül is üdvözülhetnek. Rólunk, protestánsokról nem is szólok. Minket Rómába visszavinni nem lehet. Mi azt tartjuk — se tekintetben a mai államok velünk egyetértenek — hogy az egyháznak viszonya az államhoz nem annyira vallási és dogmatikai, mint inkább politikai érvek alapján Ítélendő meg és döntendő el. Hogy a családi körökben a házassági szentség dicsőítése folytán a papi uralom visszaállításának óhaja fogékonyabb keblekre talál-e, nem tudjuk. Eddig a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy jó kath. országokban is a különben vallásos, de szerencsétlen házasfelek számtalanszor feljajdultak a katholikus házasság felbonthatlansága miatt, annyira, hogy az államkormányok iparkodtak enyhülést szerezni ily szerencsétleneknek a polgári házasság behozatala által. Egyébiránt tény, hogy a kath. házassági szentség sem volt képes nagyobb számban boldogabb családi viszonyokat megteremieni, mint a prot. házasság szabadabb alakja és szilárdan áll a statisztikai tény, hogy az ágy és asztaltól való elválasztás következtében kathol. országokban több a vadházasság, mint a prot államokban és egyházakban, hol a házasság felbontása lehetséges. Részemről távol állok minden malitiosus hajlamtól, mégis belátom, hogy Hasénak némi tekintetben igaza van, midőn azt állítja, hogy dacára a porosz államtörvénynek, általában véve, Berlinben a házasságok nem köttetnek könnyelműbben, mint Rómában, hol gyakran a férj háta mögött egy prálatus áll. És ki nem vallaná, hogy nálunk, hol annyiféle házassági törvény létezik, a hány vallásfelekezet van, felette óhajtandó, hogy a házassági ügy elvalahára országos törvény által rendeztessék. Már rendeztetett volna is, ha a kath. klérus a régen szétmállott ősi dicsőségén makacs szívóssággal nem csüngne. Hiszen havaiami, úgy kétségen kívül a házassági kérdés elvitázhatatlan tanúbizonysága annak, hogy a kath. egyház főőrei, kik szíveikből a papi uralom utáni vágyat kiküszöbölni nem képesek, minden haladásnak legcsiszoltabb ellenségei. A házassági kérdés feljogosítja a mai államokat arra, hogy a szemrehányást, mely kath. részről a protestánsoknak tétetik, t. i. hogy ezek volnának a forradalmi elem, visszautasítsa a kathol. egyház őreire. Valahányszor a korszellem értelmében elintézendő volna egy túlélt álláspont, mindannyiszor meghiusítja azt a kath. főpapságnak a papi uralom helyreállítása utáni vágya. Kath. részről való concessiókra nem számítottunk soha, most sem számítunk olyanokra; de az emberiség és a mai államok érdekében egész határozottsággal kijelentjük : hogy culturharc után nem vágyódunk, mert ez szerencsétlenség volna, drága hazánkra. Pedig ez volna sorsunk, ha a papi uralom visszaállítása megkísértetnék. Bierbrunn er Gusztáv, evang. lelkész.