Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-04-10 / 15. szám

A világegyetem mozgató erői, úgy a látható, mint a láthatatlan régiókban, eleitől fogva a jó és rosz, a a világosság és sötétség, az igazság és kényuralom, az erény és a bűn. Ezeknek egymással vitt küzdelmében a győzelem most az egyik részére hajolt, majd a másik kerekedett felül; most egyik esett el és látszott meghalni, majd ugyanez erőt merítve, újra életre kelt, s ellenfele kezéből nemcsak a diadal zászlóját csikarta ki, hanem az elfoglalt területről teljesen vissza is szorítá. Ezen elkeseredett, megszűnés nélküli párviadalban sem a jó, sem a rosz, sem a sötétség, sem a világosság stb. el nem veszett, végképen meg nem semmisült; mai napság is épen úgy, mint évezredek folyamán keresztül szemközt állanak és viaskodnak egymással. Az eredmény most sem más, mint régente volt, a meghalás csakis látszólagos, melyet jobban leveretésnek, eltűnésnek mondhatnánk ; aztán ismét előttünk áll egyik vagy másik újult erővel s harcra képesen. íme ez az újból való megjelenés nem-e a feltámadás, az örökélet maga itt közöttünk, itt ezen a földön 1 De van ám itt egy óriási, kiegyenlíthetlen különbség, mely abban mutatkozik, hogy míg a rosz és érdektársai győzelmének, illetve feltámadásának nyomaiban bánat, keserűség és pusztulás járnak, addig a jó és szövetségeinek diadala örömet, áldást és boldogságot hordoz szárnyain. Vissza menjünk-e a kezdet mythószához melyszerint a fenntemlített erők és elemek egy forrongó zűrzavarban, egy kháoszban gondoltak együttesen gomolyogni, melyben nem volt fény vagy sötét, nem volt v rendszer és elkülönítés, hanem az élvezhetetlenség és okszerűtlenség labirintjában össze-vissza tévelygett minden, mi hivatva és rendeltetve volt a szép és jóságos világrendszer megalkotása és kifejleszthetésére. És jött a teremtő, a szétválasztó erő 1 Mindenik tényezőnek, mindenik anyagnak kimutatja helyét, részekbe önti, időbe osztja be a jót és rosszat, a világosságot és sötétséget, a hasznost és ártalmast ; de egyúttal nem semmisíti meg sem egyiket, sem másikat, engedi mindnyáját tenni, működni, hogy ekként az egymásra való hatással örök munkásságra köteleztessenek. Hogy ne legyen tétlen tespedés — mely rosszabb a halálnál — hanem folytonos erőkifejtés és tevékenység által bizonyítsák be életrevalóságukat, ha vesztenek most, törekedjenek nyerni majd, erő, kitartás, szabadság, mind, mind meghagyatott náluk. Ez elvitázhatatlan tény, mi bizonyításra aligha szorul. Avagy szükség-e hivatkoznom a természetben mai nap fennálló azon küzdelemre, melyet egy részről a jó és világosság, más részről a rossz és sötétség folytatnak egymással ? Szükség-e mondanom, hogy ha az előbbiek lobogtatják győzelmi jelvényeiket, van öröm, vidámság és áldás s ha az utóbbiak vonulnak fel, s foglalják el a küzdelem színterét, jajszó, siralom és kétségbeesés támad miattuk. Mindez úgy az évszakok, mint a nappal és éjszaka váltakozásában nem különben az időjárás kedvező, vagy mostoha voltában, a föld termése, vagy terméketlenségében stb. újra és újra ismétlődik szemeink előtt, csak is egy kevés utángondolás és tanulságos következtetés, íme kényszerítve vagyunk beismerni, bevallani, ez nem más, mint a jó és rossz, a sötétség és világosság napontai feltámadása, tehát örökélete is. Hát vájjon az ember világtörténelme mit tár föl a figyelmes gondolkozó előtt? Itt is azon harc és küzdelem az esélyek ugyanazon megújulásával s végeredmény a szereplők és szemtanukra nézve ugyanazt a hatást gyakorolja. Mondjam-e, hogy a népek, sőt a szűkebbkörű társadalom életében szintén a jó és rossz állanak egymással szemközt. Egy oldalon az igazság és szabadság égi fénybe öltözött angyala, másikon a gazság és jogtiprás démonai. Az égnek küldötte egy időre békésen s áldásosán hat és működik, de álnok és konok ellenségei titkos aknákat ásnak s fondorlatokat szőnek megbuktatására, s ha elesik ? nagy lármával csapnak halotti tort; ámde a nemes harcos nem halt meg, még csak nem is alszik, hanem erőt gyűjt, híveket hódít, aztán hatalmas erővel támad, önhitt ellenfelére, ez szégyenkudarccal hátrál, tehetetlen elfojtott dühvel engedi át a trónt, de róla le nem mond, magát meg nem adja, hanem csak alkalomra vár s kilesi az óvtalan pillanatot s toborzott bérenceivel ő intéz támadást, mely elől a szent és nemes ügy kénytelen visszahúzódni, de csak egy időre és azért, hogy újból érvényesíthesse erejét, hatását. A jók, az igaz ügy barátai, lélekből üdvözlik és áldják az ő győzedelmének bekövetkezését, a mikor a sötétség és gazság aljas lelkű fizetett szolgái rettegnek és kezüket tördelik, ellenben az önkény és elnyomás harci riadójára ördögi kéjérzet járja át valójukat s jobb sorsra érdemes buzgalommal rohannak a harcba. Ez is feltámadás, ez is örökélet, itt közöttünk, itt ezen a földön, a maga felemelő vagy lesújtó következményeivel. Legkiemelkedőbb, legboldogítóbb s legáldottabb már azon eszme és érdekharc, mely Zsidóország történetének lapjain van megörökítve, a mikor is a papi önkény és kapzsiság, a féltett zsarnoki hatalom élethalál harcra állott ki az igazság és világosság legöniadatosabb s legbátrabb bajnokával, Jézussal, kit a keresztyénség Isten fiaként tisztel és imád. Ott is győzött előbb s gonoszság és ármány ördögi szövetkezete halálra hurcolta, keresztre feszíté a legszentebb és legüdvösebb eszmék képviselőjét, eltemette a sziklaüregbe az igazság és szabadság legyőzött bajnokát, őröket állított az üreg sírja elé, hogy valamiképen ki ne lépjen kőkoporsójából s ajkai ne szóljanak többé a néphez feltámadás és örök életről. Ámde a szellemet a hatalmas papi fejedelmek, a római helytartó vitézei sem tudták megfojtani a feltámadás és örök élet gondolatát, ennek érvényesülését ők sem törölhették ki az emberiség történetéből. A szellem, az eszme feltámadt és örökké él; itt jár közöttünk az igazság, felvilágosodás és szabadság jelenségeiben és habár olykor az önkény áldozatául esnek is, de uralkodói trónusokat ismét és ismét visszafoglalják s isteni jóltevő fényüket beragyogtatják az alacsony kunyhók szalmás fedele alá épen úgy, mint a márvány paloták csiszolt termeibe, az ott lakók szívét egyaránt nemes lelkesülés és áldozattételre gyújtják föl. A lelkiismeret szabadsága, a nép fenséges jogai, a közművelődés és általános jólét érdekében önmegtagadással küzdő vezérférfiak — mint az istenség földi képviselőinek — emlékezete áldott és hervadhatatlan dicskoszorúval van körülövedzve, magasztos s boldogító munkásságuk következményei előtt az utókor évezredek múlva is a legmegtisztelőbb, legtisztább érzelmek hálaáldozatával borulnak le. Ti dicsők s nemesek! — köztetek legdicsőbb, legnemesebb Jézus — ti bennetek, a ti műveitekben újra kél, újra támad a szent eszmék áldása, mely épen azért örökké él. Viszont a gonoszság bérencei, kik önösségükben a föld göröngyeihez tapadtak, vagy pedig felfuvalkodott hiuságukban s esztelen bölcselkedésükben kicsinylenck,