Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-09 / 2. szám

kincsét a ^sacrosanctum evangelium gloriae et gratiae Dei^-ben látja! Ertjük azon világnézetet, a mely alatt Schlauch püspök beszéde is keletkezett s a mely nem egyéb, mint az egész középkori pápai mindenható katholicismusnak halottaiból való feltámasztásai Azonban ezen új scholastikus világnézet egész törekvése nem veszi észre azon ellentmondást, a melybe a középkor dicsőítésénél múlhatatlan esik. Ha t. i. a középkor kegyes vallásossága, anyagi jóléte és tudományos műveltsége oly ragyogó volt, a milyennek Janssen alapján azt Schlauch is rajzolja, akkor teljesen érthetetlen a reformátió, nevezetesen megfoghatatlan annak óriási szellemi mozgalma, melyet minden téren előidézett; akkor a reformátió az égből potytyant le, mint a villám, a mit azt hiszem a katholicismus nem hajlandó állítani. Schlauch beszéde is csak azt bizonyítja, hogy a modern római scholasticismus, mely már bölcseletet teremtett magának, még történetírásra is szorul... a középkor dicsőitésére, a modern eszmevilág elitélésére! Dr. Szlávik Mátyás. „Ne csinálj magadnak faragott képet." — Horváth József » Vallás és tudomány* című cikkére válaszul. — »Arra van nekiink szükségünk, hogy egyházi és vallási viszonyaink azon alapon, melyet a tudomány felfedezett, megujíttassanak. < Láng Henrik. Ha e becses lapok tisztelt olvasó közönsége előtt most jelennék meg először igénytelen eszmélődéseimmel, talán a legméltóbb joggal megvárnák tőlem, hogy mindenek előtt mondjam el hitvallásomat, hogy lássák : vájjon azon nemzetségből való vagyok-e, mely az egyedül üdvözítő hit kizárólagos birtokában egyes-egyediil hivatott hozzászólani azon örök igazságokhoz, melyek józan értelem mellett csakis annyiban nevezhetők igazságoknak, a mennyiben életök egy az emberiség értelmének örök fejlődésben levő életével. E hitvallástétel alól azonban — szerénytelenség nélkül szólva — felmentve érzem magamat; mert bár a helyesen értelmezett szentírásban szent vallásunk egyetlen, nélkülözhetetlen s örökbecsű kritériumát látom : sem egyik, sem másik magát csalhatatlannak tartó kálvinista pápa szavaira sem esküszöm föltétlen hűséget; sőt épen azért, mivel a vallásról azon véleményben vagyok, miszerint az — egyrészről mivel tisztán psychologiai tünemény, másrészről meg bizonyos erkölcsi alapokon nyugvó társadalmi, mondjuk egyházi élet kifejezője s hordozója — az emberek értelmi képességéhez s képzettségéhez mérten egy ugyanazon hitrendszer keretén belől is egyes egyéneknél nagyon különféle eszmék s érzelmek hordozója s kifejezője lehet: mindenkor tartom magamat oly vallásos keresztyénnek, mint bármelyik a megölő betűhöz ragaszkodó orthodox protestáns, vagy a lágymeleg közvetítésen tengődő theologus s mert nyugodt és tiszta öntudattal el merem mondani, miszerint éltem minden eddigi törekvése arra irányult, hogy a jelen soraim mottojául választott szavaknak megfelelőleg az emberiség legszentebb s legféltettebb kincsét, a vallást, a maga igazi mivoltában igyekezzem felfogni s másokkal is megértetni. Szerény törekvésem talán egymagában is megérdemli, hogy hibáim iránt azok, kiknek élesebb szemei vannak némi elnézéssel s törekvésem iránt egy kevés méltánylattal legyenek. Nyugodt lélekkel el merem mondani én is Lang Henrikkel, hogy »hittem és azért szólottam ;« hittem, hogy szavaimat a »rabies theologorum* nem fogja vörös posztónak nézni, melyért felökleljen; hittem, hogy — mert én tudományos emberekhez szólottam — jóakaratú figyelmeztetést s helyes útra terelést fogok kapni tévedé, seim felderítése mellett s nem fogják eszmélődésimben arcul verni azon isteni sugallatot, mely akaratom ellenére is talán, szólásra kényszerített. E helyett azonban fájdalommal tapasztalom, miszerint ledorongolás lett osztályrészem s szerencsém, hogy a kíméletlen ütések csak fokozzák munkakedvemet s még inkább arra bírnak, hogy kicsinylő fitymálás miatt ne szakítsam félbe igazság után sóvárgó lelkem szavait. A ^Protestáns Közlöny« közelebbi két számában e becses lapok olvasói előtt valószínűleg ismeretlen két vezércikkem jelent meg, melyek egyikét, mely a másikkal egy összefüggő egészet képezett, szükségesnek vélte Horvát József úr nagybecsű figyelmére méltatni, hogy azok alapján a logikátlanság, fogalomzavar s tudom is én miféle s képtelenségek« vádját reám sütve s vallásgunyolónak s ennek egyenes ellenségének tüntetve fel: az enemű »kompromittáló cikkek megjelenése-ét egyházi lapjainkban lehetetlenné tegye. Szép cél, de minden értelmi alapot nélkülöz s igazán Don Quixotte szélmalom elleni harcára emlékeztet. Nem célom nevezett cikkíró izetlensége're hasonló garral felelni, e helyett elmondok neki egy velem nem rég történt, vallástudományi állapotainkat szomorúan jellemző esetet. Egy végzett theologussal, ki történetesen Debrecenben végezte tanulmányait, bes/é'gettem egyszer egész barátságosan. A vallás tárgyairól beszélgetve, reá tértünk a biblia hitelességére, kijelentésszerű authenticitására s csodáinak általam kétségbevont szószerinti igazságaira, mondjuk képtelenségeire. Theologus barátom talán keresztet is vetett volna magára, ha hirtelen eszébe nem jut, hogy hiszen ő kálvinista, midőn én a vallás igazi lényegét a szentírás holt betűitől s a lutheri s cálvini dogmáktól és csodáktól elkülönítve, mélyen az emberi értelmen alapulónak állítám, mely a helyesen értelmezett szentírás egyetlen szavával sem jön ellentmondásba s ha módjában állott volna, bizony aligha fel nem gyújtatja alattam a Husz máglyáját, mert hát én nem voltam hajlandó a vallásos igazságok mérlegelésénél feltenni a hivatalos egyháznak még a XVII-ik században köszörült szemüvegét. Megvallom, némi reszvéttel hagytam magára szegény apocalypticus barátomat s azt mondtam neki az irás szavaival, hogy »Tartson meg téged a te hited.* Horvát József ezen fenntemlített theologusra emlékeztet kíméletlen beszédeivel s ha nem látnám soraiból, hogy valamikor hallott valamit a theologiáról is: bizony egy szóra sem érdemesíteném. Mert kérdezem : nem arcul verése-e az a protestantismus szellemének, mikor valaki a XlX-dik század előrehaladott tudományossága mellett a tudományok üdvös befolyását a vallásra még kétségbe is meri vonni ? nem az emberi szellem kiskorúságára mutat-e az, mikor valaki oly absolut igazságot akar rátukmálni valakire, mely egyszer s mindenkorra változhatatlan érvényűnek kell hogy a priori elismertes-