Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-03-20 / 12. szám

szónok volt (a szó mindennapi értelmében) Demosthenes vagy Cicero s mégis róla mondották csak, hogy »soba ember még nem szólott úgy, mint ŐN Hegyi beszéde, e legfelségesebb predikatio, mi valaha mondatott, nem épen az által az utólérhetlen egyszerűség által megragadó s nagyszerű ? Példázatai avagy nem minden cicoma nélküli kedves, szívhez, észhez s akarathoz szóló tanítások-e, melyek »tejnek italával® táplálják a gyengéket s ugyancsak kiaknázhatlan gazdagságát adják a nagy eszméknek a bölcsek számára ? S szent felindulása csak egyszer-egyszer tette őt szónokká, ha népe bűneit vagy a farizeusok képmutatását ostorozta. Péter pünkösti beszéde vagy István diakónusé és Pálé, a nagy apostolé, az areopag előtt avagy emelkedett-e túl az egyszerű meggyőző homilia színvonalán ? A templomi szószéknek meg van már amúgyis a maga sajátos, a közönségestől egészen eltérő szentesült nyelve. E nyelv már magában is méltóságossá teszi a tanítást minden szónoki fogások s figurák használata nélkül is. Az erős meggyőződésnek van már magában is valami átható, elhatározó s megrázó hatása s ha nincs erős meggyőződése az egyházi tanítónak ezt nem lehet pótolni sem, talán az észt elfoglaló logikai vagy merész szónoki felosztásokkal sem, a fület talán gyönyörködtető gördülékeny nyelvvel vagy a képzeletet megragadó képekkel és hasonlatokkal : mert mindezek mellett üresen marad a lélek s csak csengést-bongást hallott, virágillatot érezett, sima tó mozdulatlan tükrét vagy vihartól korbácsolt háborgó tengert stb. látott, de igazi épülést nem vitt magával. Szerintem mi nagyon sokat szónokolunk, holott tanítanunk kellene s mert mindig nagy haranggal harangozunk, annak hangjához úgy hozzá szokik közönségünk, hogy mikor aztán igazán szükséges volna annak meghúzása, hogy felébresszük vele az aluvókat, hívjuk az eltévelyedetteket, akkor sem hallgatnak rá. Az élet viszonyai, melyek között mi magunk s híveink élnek, igen egyszerűek s ez egyszerű viszonyok, mindennapi események között kell a megfáradottaknak s megterheltetteknek könnyebbítés, a tévelygőknek intés s hivogatás, a közönyösöknek ébresztgetés, majd tanács stb. stb. — Rendkívül ritkán kínálkozik arra alkalom, hogy szónokoljunk. Ha pedig az alkalom vagy tárgy nem szónoki s mégis szónokolni akarunk : akkor könnyen álpathossá lesz a szenvedély s dagálylyá, üres áradozássá a beszéd. Lassanként nevelni hivatásunk, hogy áthassa tanításunk a kedélyeket, mint a kovász a lisztet s úgy vigyük az új-embert a Krisztusnak s nem az a célunk, a mi az u. n. szónoki műveknek célja, hogy pillanatnyi hatásokat érjünk el, hogy csak egy ténynek cselekvésére nyerjük meg az akaratot, hanem híveink egész életirányzatát kell keresztyénné tennünk folyton-folyvást való átalakítással. Tanítsunk, beszélgessünk, magyarázzunk a kathedrán s csak akkor szónokoljunk, mikor igazán az alkalom is, a tárgy is, közönségünk hangulata is szónoklatot kíván. Néha izgalmaktól terhesek a kedélyek: szóljunk nekik erővel, hogy csillapodjanak; máskor félelemtől remegnek: emeljük fel szónkat, hogy bátorodjanak. Nagyon erőt vett a bűn: dörögjük füleikbe az Úr haragjának fenyegetéseit. Valamely pillanatnyi célt kívánunk elérni, pl. hogy erre vagy arra a célra adakozzanak, lelkesítsük fel s ha adakoztak, a cél el van érve ; de az állandó jótékonyság gyakorlására tanítással vezessünk. Az angol predikátiók legnagyobb részben ilyen homiliák s azért mégis nagy hatásúak. Az ilyen homiliák nem lévén magasabb szabályok által körülsáncolva — csak egy főszabályt kell megtartaniok, hogy egy tárgyról beszéljenek s ne vegyenek fel másokat, habár rokon tárgyak volnának is azok — könnyen hozzáférhetők, közvetlenek s nem a közönség felett dörögnek el, hanem hozzájuk szólanak. Predikálási modorunknak ilynemű átalakításától sok jót várnék egyházi életünkben. Örömmel hallgattam mindég ép e tulajdonok miatt a nagynevű Szász Károly beszédeit s azért tartom igen becsesnek a most kiadott kötet predikatiót, hogy erre ád példányképeket. O tanító a szó szoros értelmében. Beszédei nem a homiletika rigoristikus szabályai szemmel tartásával készített szónoki remekek; talán művészi, meglepő felosztásokkal, merész fordulatokkal arányosan kiszabott részekkel a tárgyalásban stb. : hanem egyszerű világos tanítások, beszélgetések a meggyőződés lelkesedésének s melegének lehelletétől áthatva. Világosan s sokszor meglepő újsággal vonja ki textusából a tárgyalandó főtételt, azt a legtöbbször minden oldalról felmutatja, cáfolja vagy bizonyítja. S miután az ellentétek világosítanak legjobban, szereti az antithesiseket — úgy annyira, hogy szinte azt mondhatnók, miszerint az erős ellentétek feltüntetése jellemzi őt, mint szónokot. — A beszédek közvetlenségének érdekében csak azt óhajtottam volna, ha az a sok bibliai jelképes idézet — (már t. i. a hol jelképes) — felbontatott volna való jelentésére. Közönségünk nem él úgy benne a bibliában, mint maga a szónok s így többé-kevésbbé nehezen érti meg az ilyen vonatkozásokat. A beszédek külformáját illetőleg egyik t. laptársunk bírálata kifogásolja a részeknek egyes alrészekre való felosztását. Én ebben a homiletika szabályainak különösebb megsértését nem látom. Régebbi prédikátoraink nem is írtak jóformán a nélkül predikatiót, hogy 3—4 alrész ne lett légyen a 4—5 főrészben. Ott vannak a Bornemissza Péter, Ki?s Ádám stb. beszédei vagy újabbak közül a Révészéi, Törökéi ; a külföldiek közül Spurgeon vagy Oosterzee predikatiói, mindenikben vannak ily fe'osztások. S szerintem ezek határozottan megengedhetők, ha nem más tárgyra terelik a figyelmet. — Például teljesen helyén valók e kötet Il-ik beszédében, hol ez mondatik: »A megfeszített Krisztust tudni és semmi egyebet vajmi kevés a) tudománynak, b) a gyakorlati életre s c) az üdvösségre« stb. E felosztásra azonban azt várnók, hogy a 2. részben kifejtetnék, hogy igenis elég a Krisztust tudni aj tudománynak is, b) a gyakorlati életre s c) az üdvösségre is és meglep, hogy e helyett ezt kapjuk: »A Krisztust tudni igen is elég. Mert e tudomány által találunk a) a tévelygések közt világosságot és igazságot; b) bűneink közt vigasztalást s erőt a jóra; c) törekvéseinknek legméltóbb 'célt. — Ezek előzményeiről nem volt az I-ső részben szó. A 2-dik rész az elsőtől egészen külön álló, tőle független beszéd. Hogy még röviden számot adjak az egyes prédikációknak részlet benyomásairól: erre vonatkozólag a következőket mondhatom. Szónoki alkotás tekintetében legszebb az. I. beszéd, erős alanyiságával és a VIII. mély vallás-erkölcsi tartalmával. A válaszfalakról szóló cyclusnak ez a legremekebb beszéde. Itt a két első inkább tudós elmélkedés s különösen a cyclus első darabjának már themája is kevésbé alkalmas szónoki emelkedettséggel való tárgyalásra s valláserkölcsi építésre, bár magából a textusból nem hiányoznak ez elemek, ha más célzattal vesszük fel beszédünk alapjául. Az emberek között levő s e cyclusban feltüntetett legfőbb különbségek igazán felséges harmóniában egyenlíttetnek ki aztán a IX. beszédben s ez a harmónia olyan csendes megnyugvást szül, a mint a