Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-02-20 / 8. szám

ségének kölcsönhatásában áll. S ha az Istennel való egysége s az emberek közötti egyetlensége öszműködésében nyilvánul, ha Krisztus célja Istennek célja, Krisztus igéje Istennek igéje, úgy egész élete és működése Isten szeretetének, kegyelmének és hűségének teljes kijelentésében áll. S az Istenhez való viszonyából következik a világhoz való viszonya is. Övé a világ feletti uralom, melyet történeti életében és működésében gyakorolt e földön, s épen halálos szenvedésében nyilvánul a legdicsőségesebb módon az ő világuralma. Halála hivatásának befejezése és Krisztus életengedelmességének betetőzése, s ez alapja az atya jobbjához való felemeltetésének is. Mint látjuk Ritschl christologiája Krisztus tevékeny életének főbb vonásai s az általa állapított gyülekezet alapján épült föl. Benne nem egy altér Deust tüntet föl, hanem az atya, az ur képmását, ki az út, igazság s az élet, ki övéit igével és szellemmel kormányozza, kiben hisznek, s ki őket az Istenhez vezeti el. Azonban e christologia lemond arról, hogy az ész előtt megfoghatóvá tegye, miként jött Krisztus az istenországa mély titkainak birtokába ; továbbá nem teremt oly eszközökkel, melyek a bö'csészetből valók s csak az intellectuális, nem pedig egy vallásos szükségnek szolgálnak, egy ontologiai, benső háromsági alapot Krisztus élete és működésére nézve, hogy aztán ily abstractiókra alapítsa a oitooLúict-1, mely a neoplatonikusra nézve fontos, de a vallásos keresztyénre érthetetlen valami. Krisztusnak praeexistens létét Ritschl is ismeri, melynek alapja Istennek örök szeretetakaratában van, mely a világteremtés előtt elhatározta, hogy a gyülekezet az egj'szülött fiúban egy fő alá foglaltassék. Főleg Ritschlnek ezen rövid vonásokban kifejtett christologiája ellen fordult a rostocki DiecJchojf-i\a.k haragja, mire nézve helyesen jegyzi meg Tlnkötter5

), hogy az u. n. sötét középkor Krisztus egyházában megtűrte egymásmellett a keresztyén üdvigazság megállapításának különféle iskoláit, így Abáland megváltási tanát az Anselmé mellett, továbbá a mystikusokat a scholastikusok, a thomistákat a scotisták s a realistákat a nominalisták mellett. Hogy ma másként áll a dolog, mutatja az eljárás azon göttingai tudós ellen, ki theologiai működésének összes erejét arra fordította, hogy a gyülekezetnek legfőbb javát megőrizze s az evang. theologiát a bölcsészet elől megvédje, mely bölcsészet a szolgálói tisztet régóta az uralmi állással cserélte fel. További feladatunk Ritschl tanát a megigazulás és megváltásról, az evangyéliomnak ezen központi tanát, melyet művében történeti, bibliai és hittani alapon tárgyal, rövid vonásokban kifejteni. A Krisztusban történt megváltásnak negatív előfeltétele az emberi bűn egyetemessége, melynek lényegét Ritschl három tételben foglal össze. Az elsőben kifejti azt mint ellentétet istenországával szemben, s mint az emberi nem habituális hajlamát és cselekvését, melynek sem az isteni világrendben, sem az ember szabadságképességében kényszerítő alapja nincsen; a másodikban a bűn eredményét tünteti föl s a 3-ikban kimutatja, hogy miután »a bűnös emberek egyenként és összesen az isteni szeretetből eredő megváltás és kiengesztelésnek tárgyai, a bűnt az Isten nem tekinti végleges ellentmondásnak a megismert isteni akarattal szemben, hanem csak a tudatlanság relatív fokozatának, vagyis ezen tétel azt akarja kimutatni, miként lehetnek a bűnös emberek mégis az istení szeretet tárgyai. A megváltásnak a keresztyénségben leg-I. 111. 32—33. 1. közelebb tisztán benső, további értelemben pedig egyetemes vallásos jelentősége van. A bűnbocsánat vagy megigazulás Istennek kegyelmi ténye szabad Ítéletben foglalva, s a bűnbocsánat fogalmával összeesik a kiengesztelés és fiúságnak fogalma. A bűnbocsánat a ker. gyülekezetnek közös alapfeltétele, melyen belül az egyes egyén a hitben azt elsajátíthatja, s az embernek ezen megigazulása és kiengesztelése az. Isten által feloldhatatlanul Krisztusnak személyéhez és művéhez van kötve. Ezzel is a hívőnek a Krisztusban közvetlen viszonya, vagyis a reformátorok »speciális hite« s ennek feltétlen érvénye törölve van, s itt is vádolható — legalább némileg — Ritschl utókatholicií-mussal, vagyis az egyéni hitbizonyosság elvének feladásáual. R. tana a kiengesztelésről kizárólag Istennek önkinyilatkoztatására a Krisztusban támaszkodik, vagyis Istennek szeretetére és Krisztus kegyelme és hűségére, a miben Ritschl Luther és Kálvin vallásos intentióihoz hű maradt, azonban nála a kiengesztelés ténye kizárólag az ember erkölcsi subjektiv megtérésében keresendő, vagyis ha fölvesszük magunkba istenországa tartalmát, engeszteljük ki magunkat Istenünkkel. Ily subjektiv alakban fogta fel a kiengesztelést Abálard s századunkban Schleíermacher. Ritschl ethikája is sok termékeny új gondolatot tartalmaz az egyes erkölcsi közösségekre nézve szemben a római felfogással, s végiil a eschatologiáról szóló rövid tannal fejezi be a maga hittani rendszerét. Ritschl theologiájának valódi tudományos, főleg exegétikai bírálatára szüksége van a prot. theologiának mint tudománynak már saját jól felfogott érdekénél fogva ís, mert a mint nem létezik csalhatatlan egyház és csalhatatlan pápa, épúgy nem létezhetik csalhatatlan hittani rendszer sem. A szentírásban foglalt kijelentés kincseinek minél világosabb föltüntetése a theologiai iskolák legfőbb feladata, de azoknak roszakaratú elferdítése vagy pláne római anathematizálása istenországa fejlődésének határozott kárára és akadályára van. R. theologiájáról minden hiányai dacára is be kell vallanunk, hogy mindazon es/.közöknek a birtokában van, a melyek a valódi ker. élet fejlesztésére elkerülhetetlenül szükségesek. Midőn R. hittani rendszerének fölépítése céljából kizárja a metaphysikát a theologiából — mivel vallásos és tudományos ismeret közönyös egymáshoz — csakis bizonyos megszorítással fogadhatjuk el e tételt, mert hiszen a lét problémája' ki nem kerülheti, sőt már maga a vallás ösztönöz a metaph. problémák felállítására, úgy hogy a keresztyénség több lényeges pontját törölnők azáltal, ha a metaphysikát feltétlenül kizárnók a theologiából. R. theologiája termékeny hatással működik a jelenben. Követői Kaftan a berlini, Herrmann a marburgi, Schulz a göttingai s Bender a bonni egyetemben, s befolyása alatt áll a hesseni s részben a hannoverai tartományegyház, továbbá az egész giesseni s Wagenmcinn és Baudissin kivételével a göttingai theol. fakultás. -— Herrmann a vallásbölcseleti tárgyalásának jogát s ezzel a vallásbölcsészet létjogát elvileg tagadja. Szerinte a metaphysika a ténylegesnek ismeretével, a vallás pedig csak az erkölcsi eszménynyel foglalkozik, már t. i. a ker. gyülekezet positiv eszményével, s a két világnézetnek egymáshoz semmi köze. Kaftan egyezik Herrmannal a valláselmélet »neukant.<t alapjában s a tudás és hit közötti éles megkülönböztetésben, míg azonban Herrmann Kanton túlmenve Fichte subjektiv idealísmusához, addig Kaftan Hume és Loclce skeptikus empirismusához közeledik inkább. Míg Herrmannál a vallás majdnem a moralitásban, addig Kaftannál az eudámonismusban vesz el