Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-31 / 5. szám

152 PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 14 2 párbér-ügyi vitás kérdések eldöntése a polgári bíróságok körébe tartozik, a következő indokokon alapul: Párbérszolgáltatások iránti ügyek, ha a kötelezettség alapja nem vitás, a jogszolgáltatásnak a közigazgatástól történt elkülönítése óta közigazgatási uton véglegesen intéztettek el. Az ekképen kifejlett gyakorlat ellen aggály nem is foroghat fenn, mert ez az ellenkező tételes törvénybe nem ütközik, és mert ellenkező esetekben a felek magánjogai kérdésbe nem jöhetnek, hanem csak arról van szó, hogy a lelkész ellátására s ekként egyházi czélra szánt illetmény hajtassék be, s habár a párbér keletkezésénél és fejlődésénél fogva a tulajdonképeni egyházi adó fogalma alá nem vonható, kétséget még sem szenved az, hogy a közigazgatási hatóság a kérdéses esetekben oly jogosítványnak szerez érvényt, melyben tekintettel annak tartalmára és céljára, a közjogi elem túlsúlyban van. Más szempont alá esnek azonban oly ügyek, melyekben panaszlott a kötelezettség alapját el nem ismeri, mert a védelemmel szemben az a kérdés oldandó meg, ha vájjon elvontan a parochiális köteléktől, létezik-e oly jogcím, melynél fogva a parochiális kötelékhez nem tartozó egyén a párbér fizetésére jogszerűen kötelezhető. A jogélet mutatja, hogy ilyenkor magánjogi alapokra (szerződés, végrendelet stb.) visszavezethető kötelezettség esete merül fel, s habár a párbér ekkor is egyházi célra szolgáló járandóság természetével bir, a magánjogi vonatkozás mégis előtérbe lép, miután a felek részéről nem a parochiális köteléken belül támadt jogviszony, sem a párbér egyházi célja nem tétetik kérdés tárgyává, hanem egyedül az, ha vájjon a követelés alapját képező külön jogcím előfeltételei jogilag megállapithatók-e vagy sem? A most emiitett esetek végleges eldöntésére tehát a vitássá vált kérdések természeténél fogva csakis a polgári biróságok lehetnek hivatva, — áll ez kivaltképen akkor, midőn a párbért igénylő lelkész azt állítja., hogy a párbérszolgáltatás ingatlanokon nyugvó dologi terhet képez, miután e kérdés elbírálása már az 1881 : LIX. t.-c. 6. §-ánál fogva az illető birtokbiróság hatáskörébe van utalva. E megoldás lényegileg összhangzásban van az 1848 előtti jogállapottal is, mert a párbérszolgáltatás iránti igény a jogot tagadó tétellel szemben 1848 előtt is a lelkész illetőleg annak képviseletében a törvényhatósági ügyész által a polgári biró előtt per utján érvényesíttetett. (Példa erre a Molnár-féle döntvénygyüjtemény 468-dik lapján foglalt 1817-dik évi szept. 25-diki keletű kir. táblai határozat). A királyi kúria jelen határozatának célja azonban még sem lehet az, hogy megszüntettessék az eddig fennálló s viszonyainknak megfelelő ama gyakorlat hogy a párbérszolgáltatás iránti követelés mindenkor, tehát oly esetekben is, melyekben előreláthatólag a kötelezettség jogalapja kétségbe fog vonatni, első sorban közigazgatási uton érvényesítendő, A kir. kúria fennállott semmitőszéki osztályának határozataiban, és több kúriai határozatban elismert eme gyakorlatban a törvényhozás intézkedéséig való fenntartása célszerű már azért is, mert gyakran a panaszlott védelmének iránya előre nem tudható, és mert e gyakorlat nem áll útjában annak, hogy ott, hol a kötelezettség alapja vitás, a közigazgatási határozat jogerőre emelkedése után a bíróság véglegesen határozzon. Végül megjegyeztetik, hogy az utóbbi esetekben az ügy sajátszerű természeténél fogva az 1877: XXII. törvénycikkben szabályozott kisebb polgári peres ügyek birósága nem illetékes, mert a kereset első sorban a kisebb polgári peres eljárás alá eső értéket meghaladó követelési alap birói elismerésére van irányozva. A második határozatra nézve, melyszerint a párbér nem tekinthető ingatlanokon nyugvó dologi tehernek, a következők az indokok: A párbér a hivek önkéntes oblációiból veszi eredetét, célja a kathol. lelkész ellátásának biztosítása volt s ennélfogva az fogalmilag a plébánia kötelékéhez tartozóknak jogszokás (laudabilis consvetudo) utján keletkezett személyes kötelezettségén alapul. A párbérszolgáltatások eredetök és fejlődésüknél fogva a földesúr kegyúri kötelezettségeire vissza nem vezethetők, mert mellőzve a patronátus jogalapjainak vizsgálatát, kétségbevonhatlan tény az, hogy a földesúri hatalom és a patronátusi jog számos helyeken nem volt egy kézben összpontosítva és mert különben is a földesúr jobbágyait a szokás, törvény erejével biró rendeletek vagy törvény utján megállapított uri tartozásokon felül más szolgáltatásokkal jogszerűen nem is terhelhette. Az evangélikusok szabad vallásgyakorlatának elvi elismerését magában foglaló 1608: I. törvénycikk nem eredményezvén az evangélikusoknak teljes kiválását a kath. egyház kebeléből, az annak meghozatalát követő vallási súrlódások idejében tőlük a kath. lelkészt illető párbérszolgáltatás főleg azon az alapon követeltetett, mert még mindig a kath. egyház jurisdictiója alatt állóknak tekintettek, s ez alapon követeltettek és szedettek be tőlük az ingatlan birtokával semmi összefüggésben nem álló stola-dijak is. Az 1647. évi XII. törvénycikk sem intézkedik a párbérről, mint oly teherről, mely ingatlanok birtokával össze van kötve, hanem mint a lelkészek ellátására szánt oly illetményről, melynek szolgáltatására a hivek vannak kötelezve. Az 1691. évi április 2 án kelt körrendelet (Explanatio Leopoldina) szerint az evangélikusok a nem artikularis helyeken továbbra is a kath. parochia kötelékébe tartozóknak tekintettek s ez alapon köteleztettek a pálbért a kath. lelkésznek fizetni, mig végre az 1790—I. évi XXVI. t.-c. által a kath. egyház jog hatósága alól teljesen föloldattak sa kath. lelkésznek teljesített párbérszolgáltatások alól feltétlenül felmentettek. A gör. kel. vallásuakra vonatkozó 1790 — 1. évi XXVII. t.-cikkben a párbérről kifejezett intézkedés nem is foglaltatik, hanem az csak egész általánosságban biztosítja részükre a teljesen szabad vallásgyakorlatot, s ebből kifolyólag a kath. parochia kötelékéből való általános kiválást is, melynek eredményeként az eddig némely helyeken a kath. lelkésznek fizetett párbér alól a végrehajtó hatalom által szintén felmentettek. A törvényhozásnak utóbb emiitett határozott nyilatkozataival szemben ki sem fejlődhetett oly általános jogszokás, melynek alapján a párbér tekintet nélkül a parochiális kötelékre, ingatlanokhoz kötött dologi teher természetét felvette volna. Ezekből, valamint ama tényből is, hogy a párbért rendszerint csak a házasságban élők s az önálló háztartással biró özvegyek és özvegynők szolgáltatták és hogy azt a házatlan zsellérek is fizették, önként következik, hogy némely canonica visitatiókban előforduló ama kitételeknek, hogy a párbér minden ház vagy minden telek után szolgáltatik ki, oly horderőt, mintha azok a párbérszolgáltatás" jogi természetét fejeznék ki, tulajdonítani nem lehet, hanem a fenntebbiekből folyólag fel kell tenni, hogy az emiitett és azokhoz hasonló kifejezésnek csakis a párbér kivetésének módját kívánják jelezni. Ezen általános elvi szempont azonban nem zárja ki azt, hogy a párbér egyes esetekben szerződés és más jogalkotó tények folytán ingatlanhoz kötött dologi teherré nem válhatott, mert a törvényhozás fentebbi intézkedései a felek cselekvényeit és szabad rendelkezését