Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-07 / 45. szám

1029 ' PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 560 e korlátok között fecsérlé el szellemi erejét és e századokon át folyt sisyphusi munkának eredménye utoljára is az a kínos vallomás lett, hogy a világi gondolkodás, a philosophia és a theologia két külön tartomány gyermeke, melyeket kibékíteni csak egyik leigázásával lehet, hagyjon fel azért az ember a hiába való küzködéssel és nyugodt odaadással pihenjen meg az egyház kebelén. De a felvilágosodás útjára tért Európa s a műveltek vallásos tudata hatalmasan tiltakozott az egyház korlátai ellen, s az egyszer megindult árt, az emberi lélek szabad fejlődését többé fékezni nem lehetett; a kor ifjú lelkesedéssel küzdé fel magát a gyámoltság alól s a közbenjáró papság segélyét elvetve, önmaga kereste üdvét és boldogságát istennél, s nem a hierarchia szabványaiban, az egyházi ceremónia végzésében, hanem a benső érzületből és meggyőződésből folyó tettekben ismerte fel a keresztyén kötelességét; érvényre emelte »az egyénnek az evangéliumon táplált határtalan jogát, a mely előtt semmi sem becses a vallásban, a mit lelke mélyében nem tapasztalt és igaznak nem talált, a mit nem a szabadság által szerzett és sajátított el.« A szent lélek bizonyság tétele ez, mely bensőnkben nyilatkozik, az igazságnak önmagáért való elfogadása, mely külső tekintélyeket nem ismer és függetlenségét még a szentirással szemben is fenntartja, a mennyiben ezt is csak azért fogadja el, mert lelkiismerete igaznak itéli. Ez volt a cél, melyért a vittenbergi szerzetes s a svájci bércek gyermeke Zvingli Ulrik és a nagy Kálvin küzdöttek; az embert Istentől való függésének érzetében felszabadítani minden véges korlátoktól, mely meggyőződésére, szívére és eszére nehezül, egy szóval a lelkiismereti szabadság, ez volt a jelszó, mely gyújtott és emésztett, mint a tűz a fonnyadt őszi avart, és egy szebb jövő hajnalát deríteni fel, ez volt az ideál, mely új arcban mutatta a világot és szabadsággal kecsegteté az emberiséget. Es mégis e hajnal iszonyú képeket tár elénk. A feldühödt fanatismust , mely százados testvérharc magvait szórja el, a feldúlt városok romjain agyongyötört lakosokat, a vértől festett új oltárokat, a börtönök iszonyait, a gályák láncait... De hagyjuk ezt, s ne kérdezzük, kit ér a felelősség, kire nehezedik az átoksúly ezért ? Bizonyára nem azokat, kik az ember természetében fekvő örök jogokat követelék vissza és ezen önzetlen harcban hunytak el; nem tégedet vartburgi menekült és nem téged, ki a csatában harcolva rogytál össze és nem titeket névtelen hősök, kiknek ajkán a halál a szent igazságok nevét találta még. Úgy tetszik nekem mintha Jézus szavainak: Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, mindegyre teljesülni kellene, mintha a nagy eszméket csak erőszakkal lehetne kivívni, hogy vért áldozván értük az emberiség, egész szivvel ragaszkodjék hozzájuk. Ilyen kincse volt e kornak a reformácio, melyet az idő növelt és hozott elő az emberiség szellemének tárházából, ez ős forrásból, a melyből egyre új erők fakadnak, szárnyakat adva a lekötött embernek, s ha egyik rész megszédül vagy talán el is bukik, de a más rész nagyobb pályát fut meg s nagyobb látkört nyerend. Az Isten akarta így, ő oltotta belénk e lankadatlan nagyratörő vágyat; minket, az ő gyermekeit lábunkra állított, hadd botoljék az ember, erősödjék és növekedjék így s hibái tereljék a helyesebb útra. A történelem valóban ilyen emelkedést és hanyatlást sokszor tár elénk; a magas polcról hirtelen lehanyatlik az emberiség, s azt hinnők sokszor, hogy vége már, de mint a mythosz Anteusa újult erővel küzdi fel magát, s e végtelen változásban fejlődésének új útjait töri meg, melyekben őt feltartani nincsen emberi hatalom. A reformációból ilyen új fejlődés indul ki, a mely lerázván a tekintély nyomasztó terheit, nemcsak a vallást fektette új alapra, hanem a tudományok tenyésztésénék is tágas tért nyitott; a felvilágosodás elűzte a mult kisértő árnyait, meginga tott sok régi balhitet, de megtámadá a vallást is, a keresztyénséget is, most is döngeti még falait. Hogj an ? mondjátok, ez lett volna a cél, melyet a reformátorok maguk elé tűztek ? Lehetetlen, hiszen ők nem pusztítani, hanem építeni jöttek, nem felzavarni a vallásos lelket, hanem a vallás mélyebb és igazabb felfogásával a kételkedőket is megnyugtatni ! Hát oda vessük legszentebb kincseinket a nyegleségnek, mely tudomány névvel dicsekszik, hüvelyébe dugjuk az evangelium szablyáját gyáván, tétlenül, mikor az ember a tudás birtokában szabadnak érzi magát Istentől és önerejére támaszkodva, büszke lenézéssel tagadja meg, nemcsak, hanem összetapodja azokat a szent igazságokat, melyekért őseink életüket adták és a melyek századokon át világítottak az emberiségnek? 1 Nagy és súlyos vád lenne, mely a reformációt csupán rendzavaró lázongásnak bélyegezné, szigorú tanúskodás a protestántismus ellen, mely eredményeiben az ész hiú tetszelgésében, szabadosságban és erkölcstelenségben végződnék. A reformáció gyökérszálai azonban nem ezen szellemi rakoncátlanságba nyúlnak vissza, hanem a vallásos lélek mélységeibe, mely a hitnek megfelelő alakot keres, a szabad gondolkozásba, mely az embert felhatalmazza, hogy önerején fürkészhesse a mindenség titkait; és a protestántismus eredménye azon tiszteletreméltó tudományos előhaladás is, mely nem huny szemet a mult ballépései előtt, de mindig igyekszik méltányolni is az igazságot bármely korban és bárkinél. Ez a szellemi előhaladás korunk felfogását a vallásról, közelebb a keresztyénségről tetemesen átalakította és arra int, hogy a külső héjakat mellőzzük és a bennük levő örök igazhoz ragaszkodjunk. Az általa elért eredményeket tekinteten kívül hagynunk nem szabad, nem különösen most, midőn az egyház és a sok tekintetben vallásellenes hangulat megmutatta, hogy az emberiség fejlődését 300 vagy másfél ezer évvel hátratolni lehetetlenség, nem különösen most, midőn az egész jelen századon keresztül az emberiség a legkülönbözőbb alakban törekszik tisztába jőni a mindenség nagy titkaival és midőn az egyház iránti közöny is sokszor nem annyira a hitetlenség, mint inkább a magasabb vallásos szükség következménye. Igen is, ha a vallás célját akarja érni, ha érzelmeinknek és tetteinknek megszentelője és szabályozója akar lenni, akkor egészen át kell hatnia az ember lelkét, s hogyan lehetséges ez, ha mint külső kényszer nehezedik reánk, ha kétfelé akarjuk szakítani bennünk a gondolkodó és vallásos embert és a hitnek címe alatt rá akarunk erőszakolni sok olyan dolgot, mik ellen egész valója tiltakozik. Ilyet nem kívánhat és nem is kíván az igazi protestántismus. »A reformációban, mondja Schleiermacher, le van téve az örök békesség alapja az élő keresztyén hit és a minden oldalról szabadon hagyott és függetlenül önmaga számára munkálkodó tudományos kutatás között ;« igen is, a protestántismus épen az által, hogy az egyéni gondolkodás jogosultságát emelé ki, fejlődésképességének vetette meg alapját és módot nyújtott úgy az ész tiszteletben tartására, mint a vallásnak mélyebbé és így áldásosabbá tételére. Ifjú barátaim! ne féljünk azért a szabad vizsgálódástól! E földön sokszor túlemelkedik az ember, gondolataival merész magasságokba száll; de utoljára is rideg sziklán találván magát, visszakívánkozik a hitnek hűs oázisába, vissza az evangéliumhoz, melyben mindig ma-