Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-24 / 43. szám

1351 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1352 dolognak tartom, ugyanazon, lap hasábjain védekezni, a hol támadás történt; de meg azt is hiszem, hogy az én folyóiratom olvasóközönsége engem nem értett félre ; itt tehát védekezésre, igazolásra nincsen szükség; míg ellenben a »Prot. Egyh. és Isk. Lap« irányának követőit oly mérvadó tényezőknek tartom, hogy kötelességeműi ismerem, velük megismertetni a tényállást, eloszlatván ez által a lehető vagy képzelhető félreértéseknek még árnyékát is. Azt írja ugyanis Sz. F. (Szőts Farkas ?) az »Egyh. és Isk. Lap« idézett számában, hogy »ép oly tévesztettnek tekintjük« (Rillnek) azon iskolaügyi tanácsát, melyet így fejez ki: »az egyes iskolák fölött álló presbyteriumot nem mint ilyent, hanem mint helyi iskolai tanácsot rendeljük alá egyenesen a kir. tanfelügyelőnek;* és még inkább csodálkozunk azon, hogy Ballagi Mórt a sorok között, az iskolaügy e ferde emancipációja vezérének deklarálja. Ballagi sohasem hirdette az iskolaügy felszabadítását, vagy elválasztását az egyháztól s esze ágában sincs, az ily »tanügyi függetlensége megszerzése végett összetörni egyházközségeink bölcs szervezetét, a presbyteriumot. Pedig a Rill úr tanácsa ezt eredményezné.* Abban tehát, a mit én állítottam Sz. F. »az iskolaügy ferde emancipációja« tanát lelte meg. Pedig én az iskolát sem ferdén, sem másként nem óhajtom elkülöníteni az egyháztól; csak keresem azt a »modus vivendu-t, mely altal az egyház autonomiája sérthetlen maradhatna s a tanügy mint politikum is érvényesülhetne. Ballagi Mór paedagogiai méltatásakor a »Paed. Szemle« 8. füzetében kiindulásom pontja azon határozatok voltak, melyeket az 1848. évi szeptember 3-án egyhangúlag hoztak a prot. tanférfiak akkori tanácskozmányaik alkalmával. E határozatok egyes részleteit, ím, itt citálva felújítom a t. olvasóközönség emlékezetében: 1) »A hittudomány az egyházé és hogy az annak rendelkezése alatt álljon jövőre is, az magában értetik ; de a tudomány általában mint közös nevelési és tanítási iigy nem lehet többé egyes felekezeté, az az összes hazáé egyfelől és másfelől az összes emberiségé.* 2) »A prot. tanárok az immár szabad közös alkotmányos hazában, a melynek mindnyájan kiegészítő polgártagjai vagyunk, elérkezettnek hiszik azon időt, melyben a prot. testületet felkérjék és felszóllítsák, hogy az a hit szabadságát és a szabadság alapján alkotott szabad vallási egyesületet, a prot. egyházat, magának fenntartva : a tudományt és ennek megfelelő intézetét, a tanodát, az eddigi vallásfelekezeti korlátok közül felszabadítva, az általános tudományszabadság mezejére bocsássa.« 3) »A prot. tanítók bízván a korszülte és nemzet-biztosította e szabadsáyban ... önállónak kívánják e tanügyet.« 4) s Mióta a nemzetet mindnyájan tesszük ; mióta a státus mindnyájan vagyunk; mióta a törvények mindnyájunknak képviseleti befolyása alatt hozatnak ; nem lehet e hazában kiváltságos állás. Vagy féljünk-e önmagunktól ? Féltsük a nemzetet a nemzettől ? Nem felelős-e a nemzetnek a közoktatásügyi miniszter ?« Ki merne az 1848-iki prot. tanférfiak (köztük Ballagi, Brassay, Breznyik stb.) hazafiságán és saját egyházuk iránti tántoríthatatlan hűségén kételkedni? És ki az a jelen kor tanférfiai között, a ki az általuk vallott alapot el ne fogadná? Ezen alapra állottam én is, bár hivatkozhattam volna Mária Terézia királyunk 100 évvel ez előtt felállított azon axiómájára, hogy »a tanügy politikum.* Nem tettem; mert az 1848-iki alapon fejlődött minden törvényhozási intézkedésünk az alkotmány visszaállta óta. Az egyházi szabadság és önkormányzat, az egyházi szervezkedés és a lelkiismereti szabadság azonban oly »nenyúljhozzám virág« minden vallásos érzületű ember előtt, hogy okvetlenül distingválni kell a közt, a mi az egyházé, és a közt, a mi egész országé. E különség mesgyéjének feltatalálásában minden hazafinak közreműködni elodázhatlan kötelessége. Ha a felekezetek megelégszenek az igazi felekezeti szabadsággal, akkor a kérdést megoldani könnyű. A felekezetek higyjenek, búvárkodjanak a vallás terén: ápolják istenitiszteletük módját; szervezzék egyházukat; tartsanak zsinatokat; kezeljék vallási jellegű vagyonukat; szervezzenek papi állomásokat; építsenek paplakokat, templomokat tornyokat; kerítsék be temetőiket s varázsolják át azokat díszes kertekké ; öntessenek harangokat, taníttassák közegeik által felnőtteknek és gyermekeknek a vallás igazságait: ez megőrzi az egyház szabadságát; így is szép és tág tere marad a működésre és a vallás-erkölcsös élet fejlesztésére és terjesztésére. Igy aztán az állam, a nemzet megelégedhetik minden vallásfelekezettel szemben a figyelés, ellenőrzés és őrködés legfelsőbb patronatusi jogával, mely a királyé, a felelős kormányé. Ezt a »legfelsőbb patronatusi jogot« egy katholikus főpap nemrég a katholikusok számára követelte állítván, hogy a protestánsoknak s a többi»felekezetek «-neke helyett »csak állami inspectionálisi jogában nyilatkozik a felség »legfőbb kegyúri joga.« E tévedés legszembeszökőbben ott nyilatkozik, hogy a király »legfőbb kegyúri jogánál fogva« biztosokat szokott küldeni az egyházi kongressusokra és a zsinatokra. Egészen más természetű az államnak inspectioi joga. Ennek nincsen egyházi jellege. A felügyelet, az inspectio csakis az iskolára vonatkozik. És az állam inspectiónális joga e tekintetben egész terjedelmében, egész közvetlenségében a királyé. A helytelen magyarázat összetévesztette az egyház kegyúri őrködés jogát az államnak az iskolákra vonatkozó felügyeleti jogával. A balmagyarázat onnét ered, hogy szokásossá lett az 1790—91-iki 26. t. c. 5. §-ában s egyebütt előforduló »suae majestatis regiae suprema inspectio «-ját egészen banálisan »ő felségének királyi főfeltigyeleti jogá«-nak nevezni. Pedig abban a törvényben korántsem az van mondva, hogy az állam átadja a tiszta és egyenes felügyelet jogát a a felekezetnek, hogy magának ez által ezen felügyelet fölött álló /ó'feliigyeletet szervezzen ; az nincs kimondva e törvényben, hogy az állam megbízza a felekezetet azzal, hogy a felügyeletet a király nevében gyakorolja: hanem egyenesen az van s törvénybe iktatva, az van decretálva, hogy a tanfelügyelet az államé, a királyé, s hogy a király nevében az inspectiót az állam kormánya gyakorolja. Áz inspectio nem egyházi ügy, hanem politikai. A »figyelés«, az »őrködés« az egyházra, a »felügyelet « az iskolára vonatkozik. Lévén azonban mi magyarokúi nagyon is udvarias nemzet: mi is — miként elődeink — szintúgy vigyázunk az etiquettere. Ha a koronás király mond vagy tesz valamit, ez előttünk mindjárt »legfelsőbb tett* vagy »legfelsőbb szó.« Ha a király levelet ír valakinek, azt mondjuk a legfelsőbb kézira* tot« bocsátott ki. A király minden jogát következetesen ^legfelsőbb jog«-nak nevezzük. Az 1790—91-iki törvény j>supremus« szava tehát nem a »jus«-ra, hanem a »rex«-re vonatkozik, és e szerint a »suprema inspectio« azért »suprema«, mert azt a »rex« gyakorolja. Ily értelemben nyilatkozott bold. Hegedűs László is 1880-ban a budapesti konventen, melyet a zsinatot megelőzőleg tartottak az egyházkerületek küldöttei.- A közoktatásügyi miniszter pontozatokat állított volt egybe s ezeket közölte az egyház fejeiv.el, megállapítván a fel-85*