Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-17 / 42. szám

1321 1322 vagy az év végén tartatni szokott ünnepélyeken, vagy más összejöveteleken, mind arról tévén bizonyságot, hogy hímezés hámozás nélkül meg kell indulnunk a hitélet ébresztésének munkájában s a kik megindultak, jól cselekedtek, mert megtalálták az emberek boldogításának igaz útját. És most már ha kérdezzük : nem volt-e szükséges mindaz, ami eddig a Krisztus nevében a lelkek megnyerésére történt : mindenki azt felelheti: »nagyon is szükséges volt.« Az igaz, hogy a vasárnapi iskolai munkálkodás még mindig a theológusokra maradt, az ifjúsági-egylet az ő általok s néhány más ifjú által tartatni szokott vallásos összejövetelekben áll csak fenn és a nő-egyletek még eléggé szűk körben mozognak mind Pesten, mind Budán ; de mindezekből is az tűnik ki, hogy hitéletünk felelevenítése végett nagyon szükséges volt, ha csak kis körben is missziót gyakorolni. És ha szükséges volt Budapesten, nem ép oly szükséges-e Debrecenben és Kecskeméten, Sárospatakon és Pápán is f Kétségtelenül 1 Nem óhajtandó-e, hogy már a kis gyermekeket vezéreljék az Idvezítőhöz ? nem kivánatos-e, hogy az Úrnak lelke lengje át az ifjúság életét? nem jött-e el az idő, hogy a felnőttek szakítva az elmúlt idők hitetlen hagyományaival, keresztyén egyesületeket hozzanak létre, kezökben az Isten igéjének kardjával, szívökben a hegyeket mozgató hittel, mely azoknak jut osztályrészül, kik, mint az egykori Saul, megfeszíttettek a Krisztussal s élnek többé nem ők, hanem él bennök a Krisztus? Bizonyára igen 1 Be kellene már ismernünk, hogy nemzetünk igaz boldogsága, mint minden nemzeté, Isten kezében van s O nála nélkül, emberi szervezetekkel és intézményekkel, beszédekkel és javaslatokkal oda jutunk, hogy elénekelhetjük a régi énekes bús szavait: »Igy jut ügyünk, jaj mi nekünk, nagy bujdosásra, ha Istennek nem akarunk térni útjára.« El hát minden kételkedéssel, kövessük azt, a ki szól még ma is: »En vagyok az út, az igazság és az élet,« ezt szeretném kiáltani mindenkinek. Kezdjük vagy ha már megkezdtük, folytassuk a missziói munkálkodást ott, a hol vagyunk és kezdjük meg ott, a hol csak lehet. Kis egyházakban a lelkészek is megkezdhetnék a ker. gyermek-istenitiszteletek tartását, ifjúsági- s misszióiegyletek alakítását; a nagy egyházakban pedig meg kellene valósítani azt az igét, mely ott lebegett a tiszántúli egyházkerület fölött, mikor azt a javaslatot tárgyalta, hogy az 5000-nél több lelket számláló gyülekezetekben újabb segédlelkészi állomásokat kell felállítani. Igen is, misszió-lelkészi állomásokat kellene állítani a nagy egyházakban s ha gyülekezetek vagy egyházkerületek azt mondanák: Egyházunknak vannak lelkészei és tanárai, kik átküzdöttek viharos éveket, hirdették is az Isten igéjét tisztán és igazán, meg is őszültek a jobb idők várásában s mint az öreg Simeon a kisded Krisztusra, úgy tekintenek az ifjú nemzedék lelkében élő krisztusi erőre, van-e valaki, ki nemcsak szívvel-lélekkel, hanem a szó szoros értelmében ifjúi kézzel és lábbal szolgálni akar a Krisztusnak, mert a valóságos belmissziói működés gyakorlása végett érintkezésbe kell jönnie igen sokakkal, mennie kell, a hová hívják házi istenitiszteletek tartása, tévelygések megostromlása, betegek látogatása végett, gyűjtenie kell adományokat szent célok elérésére, terjesztenie kell keresztyén szellemben irt s irandó építő olvasmányokat, azt hiszem többen találkoznának, kik eme jelszóval megindulnának a nagy munkálkodásra: Mindeneket megtehetek azáltal, ki engem erőssé tesz, a Krisztus által. Es ha csak egynehány nagy egyház állítana is fel ily missziói lelkészi állomást, azt hiszem az ébresztő'eg s elevenítőleg hatna theol. ifjúságaink nem valami erős keresztyén életére is. És ha csak egynehány helyen indúlna is meg hazánkban valóságos, életerős missziói munkálkodás, majd megerősödnék az annyira, hogy lenne anyagi és lelki erőnk felépíteni nemcsak az elhanyagolt helyeket, hanem állítani kerületi nőnevelő, diakonissza-képző s más intézeteket és misszió-társulatokat mindazok megtérítésére, kik még kívül vannak az Isten országán. Majd ha házról-házra járnánk, elvive mindenhova jó magját a Krisztus evangéliumának s nemcsak a templomban tartva egy-egy prédikációt s találkoznánk baptistákkal, mint én találkoztam, vagy nazarénusokkal s meglátnánk, hogy szemtől-szembe kell velük némely dolgokban állanunk, mint Pál állott egykor Péterrel: óh de jó hatással lenne saját híveink életére, ha ő nekik is mi hirdetnénk az igazságot, a Krisztus evangeliuma szerint az Úr Lelkétől ihletett írások alapján. No, de nem folytatom tovább. Hiszen, ha nem csalnak a jelek, ha létrejön az új magyar bibliafordítás, ha a megalakítandó protestáns irodalmi-társaság a mívelt közönséggel szemben, mint a nép között, úgy mutatja be magát, mint a krisztusi szellem méltó képviselője, akkor a keresztyén munkásság úgylátszik egyetemesebb és erősebb is lesz, mint eddig. A nevezett két dolog, ha az lesz minek lennie kell, beismerése lesz ama nagy igazságnak, hogy a Krisztus nélkül nem tehetünk semmit s ha majd irodalmi úton terjednek a keresztyén igazságok, hatni is fognak bizonyára. Hogy az én általam elmondottaknak lesz-e hatása, s hogy mily nagy lesz, az Istentől függ? Annyi bizonyos, hogy én köszönettel tartozom Nagy tiszteletű úrnak ama már említett cikkeiért. Megerősödtem az azáltal támasztott gondolatsereg s lelkiküzdelem között ama meggyőződésemben, hogy a mióta határozottan Krisztusnak szolgálok, jó úton jártam, bár magam gyenge voltam is. Nem sajnálom az áldozatokat sem, melyeket anyagi jólétről való lemondás által vagy máskép az ügynek hoztam. Nemcsak azért, mert a Krisztussal szenvedni édes dolog, hanem azért is, mert az a végtelen szeretet megtanított ama nagy igazságra, mely a szegény, sokat gyötört emberi szívnek olyan jól esik, hogy az Isten utóvégre is nem áldozatot kíván, hanem irgalmasságot ; elvezetett oly boldogságra, milyenről azelőtt sejtelmem sem volt. Azt kívánom azért, hogy ezt a boldogságot adja meg Isten mind azoknak, kik e sorokat olvassák s azt még nem bírják. Budapest—Kőbánya, 1886. október hó. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Egyházi professorok. Marhauser Imre, a bonyhádi ág. ev. algymnasíum professora »Neveljünk egyházi tanárokat isi című cikkében (Evang. egyház és iskola 40. sz.) sok olyan dolgot mond el, a mit nem hagyhatok szó nélkül. A felekezeti professor-képzés ügye különben is érdemes rá, hogy időrőlidőre napvilágot lássanak a rá vonatkozó vélemények. És itt egy egészen új véleményről van szó. A cikknek az az eszme menete, hogy az állammal