Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-10 / 41. szám

1288 drágább kincséről magában foglalja az irás elvét a hierarchia s a hagyomány tekintélyével szemben, azonban a reformátorok csak később jöttek (először Melanchthon feleletében a párisi theol. fakultáshoz 1521-ben) annák világos kifejtésére. A protestántismus iráselve továbbá annak sajátszerű egyházelvére vezet, mely elv a protesténtismus lényegében fekszik. Szerinte az egyház nem az isolált egyéneknek szövetkezete, mert a protestántismus az igazi üdvút keresésében az irásra s az abban foglalt isteni igére megy viszsza. Ép azért oly közösségre volna szüksége, a melyben az ige kifejtetik s a vele összekötött sákramentom, mint kegyelemeszköz nyujtatik. Azonban a prot. egyházelvnek sajátszerűsége a rómaival szemben abban fekszik, hogy a protestántismus az egyes hívőt az egyház közösségébe azért helyezi, hogy közvetlen személyes viszonyát a Krisztushoz helyreállítsa, mivel utóbbinak realitásától függ szerinte az egyházhoz való igazi tartozás is. Ezen pontból indul ki azon ismeretes formula, a melyre Schleiermacher hittanának 24-ik §-ában a protestántismus s a katholicizmus közötti viszonyt visszavezette, hogy t. i. a protestántismus az egyesnek viszonyát az egyházhoz, a Krisztushoz való viszonyától, s megfordítva a katholicismus az egyesnek viszonyát a Krisztushoz az egyházhoz való viszonyától teszi függővé. A túlsó oldalon azt mondják: a mily viszonyban állok a külső egyházi kötelékhez, olyan viszonyban vagyok a Krisztussal, míg megfordítva a protestántismusban érvényesül az, hogy az egyházi köteléknek élő vagy holt tagja vagyok aszerint, a mint a Krisztussal viszonyban állok. Ezen formulából azonban még következő tételek vonhatók le : a mily mértékben lép a római egyház a maga hierarchiájával az egyes hívő s a Krisztus közé, úgy hogy Krisztusnak helyét foglalja el, s a Krisztus és a megváltottak közti személyes viszonynak helyreállítását feledi, sőt akadályozza és üldözi, azon mértékben nagyobbodik az ő ellentéte az evangyélmi egyházzal szemben s az ő eltérése az evangyéliomtól. Ebben áll az igazi papismus, hogy a pap és tanító leköti az egyesnek lelkiismeretét, a helyett, hogy a Krisztushoz vezetné. S másodszor, a mily mértékben a protestántismus azon mozzanatot, hogy csak is a külső egyházon, mint az ige és sákramentom kezelőjén belül születik meg a Krisztussal egyesítő hit, egyoldalulag oda magyarázza, hogy egyházának külső rendezetei magukban véve, tehát eltekintve attól, hogy az igazi üdvelsajátítást lehetségessé tehetik, értékesek, azon mértékben közeledik az ilyen ceremoniális törvényszerű dolgok alapján a római tévedéshez. S megfordítva: mennél inkább feledi a protestántismus, hogy épen csakis egy egyházi közösségen belül van biztosítva a kegyelemeszközöknek rendezett kezelése s az egyesnek a Krisztushoz való vezetése, minél inkább keresi a Krisztushoz való személyes vonatkozást az egyháznak történeti összefüggésén kívül, annál inkább ki van téve azon veszélynek, hogy a keresztyénséget szektaságban és rajongásban oldja fel, hogy számos kis pápák tűnnek fel. A protestántismus előbbi veszélye a modern confessionalismusban s annak hierarchális törekvésében, utóbbi pedig a szektaprotestántismusban következett be. Hogy Luther radikális módon szakított volna az egyház történeti összefüggésével, nem egyébb római ráfogásnál. S úgy a lutheri, mint a református hitvallások határozottan kiemelik a történeti összefüggést a régi ^katholikus* egyházzal, sőt elismerik a régi egyetemes zsinatok határozatait is, a mint azt az Augustana 1, 3. és 21 -ik cikke bizonyítja. Fejtegetéseinkből kitűnik, hogy a reformátió mindkét egyháza elvi egységben van a romanismussal szemben, mely egység sokkal fontosabb, mint bármely eltérő úrvacsorai theologiai formula. Ezen egység t. i. 3 pontban tűnik ki: a) a protestántismus mindkét alakja tanítja a Krisztusban hívőknek közvetlen üdvbizonyosságát, még pedig a lutheri egyházban a megigazulás, a reformátusban a kegyelemválasztás alakjában; bj mindkét egyház tanítja, hogy az üdvbizonyosság a hivők gyülekezetében érhető el, s végül cj ezen üdvbizonyosság egyedüli feltétlen normája és próbaköve a szent irás. E 3 pontban egynek tudja magát az evangyéliomi egyház mindkét alakja ^a régi rosz ellen*-nel szemben, s épen ebben s nem holmi theologiai formulában keresendő a protestántismus sarkalatos alaptana. Ezen elvi egység tudatában küzdjön a protestántismus az evangyélmi igazságért, s akkor Róma hierarchismusa ledől! Dr. Szlávik Mátyás. A konfirmáció kérdéséhez. A vallás iránt gyakran egész a« léhaságig fokozódott közönyösséggel viseltető korunkban, melyben az anyagiság és élvezetvágy ragályos kórsága ijesztő mértékben lepi el a társadalom egyes osztályait, oly jól esik a léleknek találkozni egy-egy jelenettel, melyet a vallásos hit mennyei fénye aranyoz be és a melyből a vallási szertartásokhoz való ragaszkodás s azok jelentőségének átérzése és tiszteletben tartása sugároz felénk. Az ilyen jelenségek egyikéül tartom én protestáns egyházunkban, a konfirmációban való részesülhetésért kifejezett óhajtást és az ezen szertartás iránt mutatkozó érdekeltséget. Hogy ez minden irányban, úgy a konfirmáltakra, mint a jelenlévőkre üdvös és nyomatékos befolyást gyakorol, azt kétségbevonnunk nem lehet, valamint azt sem, hogy <* hatást lehetőleg fokozni, főleg nekünk, Isten országa 81*