Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-03 / 40. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ES ISKOLAI LAP. 1272 1271 egyet és mást közzétenni. E hatás befolyása alatt első gondom egész a scrupulozitásig szigorú vizsgálatot tartani pennám minősége felett, hogy az se felette hegyes, se túl tompa ne legyen. S ha mégis megtörténik, mint nagy sajnálatomra ezúttal is megtörtént a betűk lerakása közben, hogy épp azok irányában élesült ki akaratom ellen, a kiknek úgy hivatalos állásuk, mint személyeik iránt mindig és mindenkor a legnagyobb tisztelettel viseltettem : ebbeli tévedésem legyen kiengesztelve annak beismerésével, hogy a miként nt. úr helyesen kifejezé, optikai csalódásban voltam a számokat illetőleg. S midőn ezt a »mea culpa* hangsúlyozásával ezennel a legnagyobb készséggel bevallom: engedelmet kérek hogy saját reputációm követelményeként egyet és mást elmondhassak. A kétféle számítás (konvent és superintendentia) nem ismeréséből követtem el azt, a nagyt. Szalay Ferenc esperes úr szerint egyházi felsőbbsége iránti tiszteletlenséget (?), mely szerint bátorságot vettem magamnak az egyházi fennhatóság által rectifikált osztályozás authenticitását kétségbe vonni. E feltevésnek első részét készséggel aláirom. Csakugyan nem voltam ismerős e kétféle számítási móddal, pedig nt. Szalay úr szerint ezt (kívülem) az egyházkerületben »mindenki tudja.« De hát tudja-e? kétlem. Tudják igenis az esperes urak, és azok a szegény lelkésztársak, kiknek ezt tudniok a szükség parancsolja, s kik ebbeli jártasságukat szívesen felcserélnék akár az én tudatlanságommal is. A mi már a feltevés második részét illeti, hogy t. i. az én igénytelen felszólalásom az egyházi felsőség intézkedéseinek felülbírálása s így tiszteletlenség kifejezője volna: ezt, mint távolról sem szándékoltat, el nem fogadhatom. Tiszteletlenség nézetem szerint, akkor lett volna elkövetve, ha a kétféle utasítás teljes tudatában, mintegy gáncsolva a felsőbbség intézkedését, vettem volna bonckés alá az osztályozást. De hát én a konvent által szerkesztettt s kiadott »lelkészek kérő-ivét,« Istené érte a dicsőség, nem ismertem: s így tekintve a két bevallás közötti külömbözetet, nem csudálkozhatik rajta senki, még Szalay esperes úr se, ha (nem mint ő magát kifejezi: »hiba van a kréta korül« mert így beszélni nem szoktam), némi kétely támadt bennem a bevallások hitelességét illetőleg. Nagytiszteletű úr minden sarcazmustól ment s tisztelettel vett útbaigazítása azonban e kételyemet teljesen eloszlatá. S így miután nem követelt, de meggyőző évekkel s főleg loyalis modorával hényszerített: Nagytiszteletű Koncz esperes úr előtt meghajtom a zászlót és leteszem a fegyvert s ezennel viszavonom amaz incriminált s valóban »optikai csalódásból* eredett kételyeimet. Mészáros Sámuel. ó-budai ref. leik. REGISEGEK. A lengyel dissidens codex története.*) magyar és lengyel protestántismus történelmében igen sok rokonvonást találhatunk. Virágzó, dús reményekkel biztató kezdet, csakhamar azután szomorú felekezeti villongások és tulhajtások, majd az ellenséges államhatalom és katholicismus kegyetlen üldözése; hoszszas, kinos szenvedés, elnyomatás és vonaglás : íme ezek*) ÖDálló részlet szerzőnek f. é. szeptember hó 6-án felolvasott székfoglaló értekezéséből, melynek tárgya : »A lengyel dissidens kánonok története s befolyása a budai zsinat törvényhozására< s mely a pápai főiskola jövő évi értesítőjében fog egész terjedelembea megjelenni. ben lehet igen röviden előadni a két szomszédos állam protestánsainak harmadfélszázados közös sorsát, a mult század utolsó két tizedével beállott jobb fordulatig. II. Zsigmond Ágost király uralkodása alatt (1548— 1572) Lengyelország lakosságának öthatod része a reformátorok tanát követte. Az emelkedett szellemű király minden felekezetet egyenlő oltalomban részesített s azon ponton volt a dolog, hogy a pápa komolyan félt az egész ország elpártolásától. Maga a király s Uchansky prímás is ingadoztak már hitökben. Azonban az unitárismus túlcsapongásai egyfelől, a jézsuiták ördögi ügyessége másfelől csakhamar tönkre tették a virágzó protestántismust. Hiába alkottak a reformátusok, lutheránusok és cseh-testvérek (fratres bohemici) az 1570. sendomiri egyezség értelmében, melynek pontjaitól egyik-másik fél azonban igen sokszor eltért, egy nemcsak vallási, de politikai egyesületet; hiába voltak itt is királyi esküvel megerősített vallási békekötések (például 1553—1660): azért különösen a XVII. század első felében mindazon szenvedéseken átmentek a lengyel protestánsok, melyek a mi dicső emlékű elődeink felett átviharzottak. 1717-től kezdve nem volt szabad templomot építeniök, a következő évben országgyűlési szavazatjogukat veszték el ; hat év múlva (1724) volt a hires thorni vérfürdő, kilenc évre ezután (1733) kimondá az országyűlés, hogy a dissidensek minden méltóság- és hivatalból kizárandók. Sőt az 1764-ki országgyűlés annyira ment, hogy még a vagyonszerzési jogot is megtagadta a dissidensektől. Találólag mondja a lengyelek nagy történetirója Lelevel (200 1.) »A dissidenseknek még csak kilátásuk sem volt, hogy honfitársaiktól méltányosságot remélhessenek.* Ily helyzetben a végkép elnyomott protestánsok a berlini és londoni, a görög-keletiek pedig a pétervári udvarhoz fordultak panaszaikkal s egyszersmind védelemért. A pétervári udvar különösen örömmel vette mindezt, mert a dissidens kérdést épen alkalmasnak látta arra, hogy rátegye kezét a szerencsétlen, viszálytól tépett országra. S mialatt a lengyel országyülésen (1767) Soltik püspök hazaárulóknak bélyegezte az elnyomott dissidenseket, mert végső kétségbeesésükben a külföldi hatalmakhoz mertek folyamodni: egy erős orosz hadosztály nyomult Varsó kapui elé, melynek paracsnoka Repnin tábornok kardjára ütve diktálta a megrémült országgyűlésnek az új törvényeket, melyekben a dissidensek teljes szabadsága és a katholikusokkal való egyenjogúsága biztosítva lett. A görög-keleti püspökök beültek a senátusba, számos előkelő protestáns a legmagasabb polgári- és katonai méltóságokra emelkedett. De alig biztosíták az orosz ágyúk a dissidensek vallásszabadságát, a belviszály pusztító tüze támadt fel a protestáns egyházakban. Á nemesség, mely hallatlan előjogai birtokában képzelhetetlen módon lenézte, páriáknak tartotta a polgári rendet és a parasztokat,1

) az egyházigazgatás terén is minden jogot magának követelt, ami természetesen a papság és polgárság részéről nem kevés ellenzésre talált s temérdek üdvtelen viszálkodásnak lőn okozója. A lengyel prof

estáns egyháznak két kimagasló vezérférfia volt e válságos időkben : a német származású Scheidemantel, varsói evang. lelkész s az ottani dán követség prédikátora, és báró Goltz Ágost Szaniszló, igen nagy befolyású főúr s a lengyel hadsereg altábornagya. A nagy, Zamoiscky szabadelvű, törvénytervét a szó teljes értelmében lábbal tapodták az 1780-ki országyűlésen; magát a szerzőt máglyára méltó hazaárulónak nevezték csak azért, mert a parasztok rettenetes helyzetén némileg könnyíteni akart s indítványozni merte, hogy a nemesek és polgárok összeházasodása engedtessék meg ! 80*