Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-10-03 / 40. szám

1259 TÁRCA. Tanulmány az úri-ima felett. (Folytatás,) I. Mi atyánk, ki a menyekben vagy. Az első dolog, mit e szavakra meg kell jegyeznünk az, hogy ezek újak a bibliában. Ezek nyitják meg az új-testamentumi imát. Ezen szavak világosan mutatják, hogy változás készül. »Az igaz világosság most fénylik.« Isten keresztül tört a trónját környező felhőkön és lakozott mi velünk, »hogy megismerjük az Istent.« A mi régen azelőtt, mint Ígéret adatott: »Atyámnak fogsz engem nevezni,« most beteljesült. Dávid legnagyobb bizalmában sem használja e szót: »Atyám.« Es bárhol látjuk, hogy Isten, mint Izrael atyja beszélt, e megszólítás mindig Isten jóságára irányúi; ő rá, mint a nép vezetőjére, védőjére, az ő teremtő és megtartó hatalmára. Legközelebb áll az új-testamentumi imához az, mely Ezsaiásnál található, melyben az elpusztított és elárvult nép ismét felbátorodik az Isten kegyelme által ezen szavakban : »Kétségkívül te vagy a mí atyánk, a mi szabadítónk. Te vagy a mi atyánk, óh Isten! mi vagyunk az anyag és te a fazekas és mindnyájan a te kezed műve vagyunk.« Ez többet jelent már, mint segítségül hívását Istennek; azt jelenti, hogy Isten különösebb összekötettésbe jött népével ; itt már az Istenfiának és az ő művének felismerése látszik. Egészen új álláspontra helyeztettünk a Krisztus által, a fiúi viszony magas keresztyéni álláspontjára. Az Istenfia emberfiává lett, hogy »kapjuk a fiúság lelkét«, hogy jogunk legyen ugyazon »Atyához«, kihez Krisztusnak joga volt. E rokonság először elménkben van meg, mélyebben érzelmeinkben. Ez az, a mi lesújt és fölemel, hogy higyjiik, hogy Isten viszonyba jött velünk ; hogy annak a viszonynak meg kell maradni és hogy meg is fog maradni mind örökké. Őseink atyának nevezték Istent, eltekintve minden lehető következményeitől. Ez akkor kielégítő volt az emberre. De a mi természetünk kötve van ahhoz, mit Isten Jézus által kijelentett nekünk, s mindaddig, míg e személy lelkünkben elpusztítva nincs, rokonságban maradunk az Istennnel, »Atyánk« marad az Isten. Természetesen ez nem földi rokonság; más rokonságok segíthetnek megérteni azt, de az egy, a valódi rokonság csak az, melybe Krisztussal helyeztettünk : a fiúsági viszony. Ez az a rokonság, a mely, ha minden földi rokonság megszűnt is már, az embert, ha abba belépett, boldoggá teszi. Megszűnik az ember hontalan és vándorló, jövevény és barangoló lenni a földön és az Isten színe előtt; megszűnik csupán elhervadt levél lenni, mely reménytelenül vitetik a szél által, melynek eredetét senki sem nyomozza, melynek sorsa iránt senki sem érdeklődik ; ő megtalálta a helyét a mindenségben, talált egy támasztékot, egy reményt s az önmagában gyenge és^ gyámoltalan nyugszik állandóan a mennyei atyában. O kívül volt, azt gondolván, hogy a világ kopár, hideg, rideg és érdektelen; bolyongott »nem látván a nehéz felhőn át« s még kevésbbé álmodván, hogy van »egy«, ki látta őt és gondot viselt rá és most úgy találja, hogy van egy »atyja«, egy, a kit szeret, egy, a kit dicsőit, egy, a kit imád. Ez az egyedüli út, melyen közeledhetünk Istenhez, a fiúsági viszony égbe vezető útja. Az egyedüli ima, melylyel Krisztus tanüaní kezd: >Mi atyánk.* Ezen szavakat igen könnyű képleges értelemben venni és magyarázni, mert hiszen könnyen felismerhetjük, hogy Isten jó volt hoz/ánk és úgy cselekedett velünk, mint »Atya.« De ezzel nem sokat nyerünk. Ez más bemenetelt keres az Isten kegyéhez, mint azt az ajtót, melyet ő maga nyitott meg a Jézus Krisztusban és épen azért nem visz közelebb Istenhez, hanem csak félrevezet. Es nincs is szükség, hogy más bemenetelt keressünk, mert az ajtó elég tágas. Mindenki átmehet rajta. Az egyedüli dolog, melyet meg kell mutatnunk a kapunál mint útlevelet, a mi emberségünk. Nincs ember ki ne hasznalná ez imát és egy sincs, kinek nagyobb joga lenne azt használni, mint egy másiknak, mert a jogtartás nem a kérőben, hanem a Krisztusban van. De ez imával könnyen lehet visszaé'ést elkövetni. Egy ember elhagyhatja e rokonságot és mégis atyjának nevezi az Istent. Természetesen ez semmit sem nyer általa. Isten kegyét nem lehet meglopni csalás leple alatt. Isten tudja, ki jön hozzá Krisztus által és ki mondja csak szájjal az ő nevét. De megcsaljuk saját magunkat. Azért lelkiismeretünkre kell hallgatnunk és azt kell várnunk az atya és fiú között, a mit az mond, a je'lem-hasonlóságot. Ezen jellem-hasonlóság feltalálható mindazokban, kik igazán nevezik Istent atyjuknak. Ilyen egyesülést tételez fel Krisztus, midőn azt mondja a hegyi beszédben: »Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, kik titeket gyűlölnek, hogy legyetek »gyermekei* a ti mennyei atyátoknak.* Es a mint földi szülő új köteléket érez gyermeke iránt, midőn az megszólal s »atyámnak« kezdi őt szólítani: azonképen a szentség szellemének első mozdulata tanítja az Isten gyermekét, hogy így szólítsa őt: »Atyám,« és ámbár tökéletlenül volt az mondva, de Isten mégis üdvözli azt, mint az ő hozzá való hasonlóságnak komoly jelét. Ugyanezen eszme nyer kifejezést a hozzá kötött epitheton által, mert nemcsak azt mondjuk »Mi atyánk,* hanem határozottan: »Mi atyánk, ki a menyben vagy.« Es miután a szentségnek és hatalomnak eszméi olyanok, melyekkel a > menyben« minden embertársul: nem szabad elfelednünk, hogy a kihez imádkozunk szent és hatalmas. Semmi kétség, hogy más eszmék is megmozdulnak elménkben, midőn e szavak ajkainkról elröppennek; semmi kétség, hogy az éghez való ezen imádkozás által felismerjük, hogy a föld nem elegendő nekünk, hogy a földi dolgok ajándékok nemcsak magukban, hanem az Isten által küldve. Úgy nézünk az égre, mint minden adomány forrására; csak akkor terem a föld, midőn az ég meghallgatja annak imáit. Továbbá a fennebi szavak segítenek, hogy Istennek lakóhelyet adhassuuk. Imánk sokkal nehezebb volna, ha csak ennyi lenne mondva : »Mi atyánk.« Érzelmünk gyengébb, semhogy egy mindenütt jelenlevő szellemet képesek lennénk felfogni. Nagyon igaz, a mí megmondatott: »A hol az Isten van, ott van a meny és hol nincs az Isten* ? Olyan segítségre van szükségünk, mely világosan fenntartja előttünk az Isten személyességét. Nem szabad összetévesztenünk őt teremtményével, hanem ahhoz kell imádkoznunk, ki el van különítve mindazoktól, miket alkotott. Isten lakóhelyének valóságáról elég annyit tudnunk, hogy Krisztus ott van. Ezt tudva Isten nem lehet elveszett ránk nézve. Bárhol vagyunk, meny van felettünk és bárhol élünk, fellebbezhetünk Istenhez, az által, a ki az út. Isten nem egy a mi eszméink közül, hanem egy elkülönített, határozott személy, a ki hallja, midőn azt mondjuk: »Atyánk.* Az ő jelenlétét nem varázsoljuk elő térdelés vagy szemforgatás által — mint