Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-26 / 39. szám

1242 A jó Isten pedig adjon erőt a kivitelhez, az ő áldása legyen egyházunkban s drága magyar hazánkon, hogy népe mindinkább művelődjék s tökéletesbüljön. —I. RÉGISÉGEK. Adatok a szlavóniai reformatio történetéhez. (Folytatás és vége). II. (A protestánsok üldözik a katholikusokat Szlavóniában, synodust tartanak, barátjaik uket segítik; de a boszniai ferencrendőek nekik ellenállnak.) Mikor már a protestánsok Szlavóniában magukat elég erőseknek érezték, elkezdték a katholikusokat szörnyen üldözni, különösen a lelkészeket és így sokakat kényszerítettek (15 51. év) vagy a Tiszán át Bánátba, vagy a Száván át Boszniába futni »alios trans Tibiscum, alios vero trans Savum flumen ire coégimus.* ') Hogy az ily üldözések rettentők lehettek, meggyőződhetünk a felől, ha megemlékezünk pozsegai születésű Petrovics Péterről, ki mint az alsó-magyarországi Zápolya-résznek parancsnoka a kathol. papoknak bőrét húzatta le s azokat tüzes vassal verette stb.2

) Sztáray pedig valami új reformátori büntetést rendelt a kathol. papok számára, nevezetesen azt, hogy az ilyen egy nagy teknő alá tétessék és azzal fojtassék meg, ha ugyan ellenáll az evangyeliumnak, nagyobb Szégyenért pedig az ily teknőre 3 asszony ü'jön fel. Ez a Sztáray kegyetlen büntetése igen gyakran alkalmaztatott a katholikus papokra, úgy hogy a sziavon népnél már példabeszéddé lett. Maga Sztáray ime ekként ír: »non nullos (értsd a kath. papokat) per ti morém sub capisterio tribus mulieribus desuper sedentibus, latere coégimus, unde iam Sclavis natum est proverbium »Popge pod koritom pod trojam senom« azaz teknő alatt pap vagyon, három aszszony ül azon.3

) Bár szerencsések volnánk neveit tudhatni ezeknek az »evangyelium szabadság-idejebeli* sziavon vértanuknak! ? Ezen üldözések következtében 1551-dik évben üresen maradtak még azon zárdák is, melyeket a török érintetlenül hagyott azaz a diakovári, szent-lászlói és polyani Pozsega mellett. Hasonlítsd egybe ezeket a Salvatoriak történelmével.4

) No de Sztáray az ő említett üldözésével nem érte el azt, mit elérni vélt, mert még elég kath. pap maradt Szlavoníaban az erdőkben elrejtőzve, ezeket kellett hát, ha már erővel nem ment, csellel kicsalni rejtek-helyökből. Ez adhatott Sztáraynak okot még 1551-ben pünkösd után nyolcad napra egy synodust egybehíni valahol »circa Vulpo (Vuka) et Vulcovar« mindenesetre Tordincére.5

) Ezen synodus a kathol. papokra nézve valóságos »syllogismus cornatus« vala, mert ha eljönnek reá, tudták, hogy Sztáraynak kedvelt kínzatási módja, a teknővel vár reájok ; ha nem jönnek el, akkor meg természetes, hogy a nép előtt őket mint félénk ámítókat fogja J) Starin. Epist. ad. Tuknaium Lamp. 103. 2) Fejér Jur. codicil. Diplomát p. 74. 3) Lampe p. 103. 4) E hely Gradina név alatt a tordincei határban van a Vuka partján, széles mély sáncai még ma is meg vannak, de az épület már rom, ma is a kálvinisták gyűlhelyéül tartatik. 5) Friedrich Hist. Prov. Hung. P. I. 32. titulálni, kik nem merik hitöket, minthogy hamis, nyilvánosan bevallani. Némelyek hát eljöttek, többen pedig nem. E synodus eredményéről maga Sztáray értesíti egyik barátját a felől, hogy ellenfeleit két ízben legyőzé, többeket pedig fenyegetéssel elrejtőzni kénytelenített.6

) 1554-ik év körül meghalt Sztáray és hódoltjai, utódjai minden erejöket megfeszítették, hogy a behozott protestáns vallást Szlavóniában még jobban meggyökereztessék. Debrecen és Kolozsvár szlavóniai ifjakat neveltek fel és képezték ki leendő lelkipásztorokúi; a protestáns nemesek (mágnások) pedig pártfogolták barátaikat minden uton-módon, különösen kitüntette magát Artándy Hedvig biharvármegyei nemes nő, ki Szlavóniába ment férjhez (»Ecclesiarum reformatarum inter Savum et Dravam situatarum magna olim fűit fautrix illustris Heroina Hedviga Artándy.« 7

) Sőt még a Lovrecsinacski uraság Gestinek neje is pártolta az új tudományt, ki férjének halála után átköltözött Erdélybe és ott halt meg mint kálvinista Déván, hol még ma is őrzik epitaphiumát a kálvinista templomban, neve volt: »Sofia Sullyok de Lekche.« Azt hiszem, hogy még Poroszországból is kaptak pénzbeli segélyt, a hol lakott a délszláv protestánsok ismert barátja is Markez György braniborszki, valamikor horvát indigena és Albert porosz herceg — fejedelem — testvére.8

) Aztán még bizonyos ideig Albert herceg minisztere az ismeretes horvát tudós, Skalié Mátyás is.9

) Bizonyosan ezek ketten ajánlották a délszláv protestánsokat Albert fejedelem pártfogásába. Ezen konbinátiómat támogatja a következő körülmény is. Tudjuk ugyanis, hogy épen Szlavóniában Vukovár környékén, hol a protestántismus leginkább elterjedt, két helyen több ezer darab ezüst pénzt tartalmazó fazekat kapáltak ki s e pénzek Albert-féle és I. Zsigmond időbeli porosz szuveren lengyel királyfélék voltak, még pedig 1871-ik év augusztus 15-én Erdődön kiásatott egy több ezer darab ezüst pénzt tartalmazó fazék a fennemlített két fejedelem pénzével. 1

0

) Csákovcán szinte két fazekat kapáltak ki, melyekben ugyan e fejedelmeknek pénzéből több volt hat ezer darabnál. Mindezen kiásott pénzek hamarjaban (1872—73) egy zsidónak kezébe kerültek s én csak két darabot láthattam belőlök. Hasonlókép Öreg-Jankovcén is találnak igen gyakran ilynemű pénzeket; két ott talált pénzdarabot őriz nt. Csincsek Flórián nustari plébános úr. A csakovcei pénzek évszáma 1533. 1534. a jankovceieké 1541, az erdődiekét nem láttam. Az Albert-féle példányokon olvasható a protestáns jelszó is : Justus ex űde vivit. E pénzek hát bizonyos, hogy Poroszországból küldettek ide vallási célokra, ha hogy valamit kellene a töröktől megvenni vagy őt megvesztegetni, kéznél legyenek. Mindezen segélyforrások mellett is a protestántismus nem tarthatta fenn magát azon terjedelemben, melyben azt Sztáray maga után hagyta. A gyáva lelkészek, kik Boszniába átfutottak, voltak okai annak, hogy ezentúl a boszniai barátok kezdtek mind gyakrabban Szlavóniába átlátogatni (kezükbe venni az ügyet) és végtére e lelkesült szerzetesek, zsebökben a fermannal, szívükben pedig kiolthatatlan szeretettel a hit és nemzet iránt egész a fényes Budáig kezdtek feljárni, oktatván a hitre az elnyomott népet. A tizenhatodik század második felében már némely elhagyott zárdákat benépesítet-6) Lampe 103. 7) Ibid. p. Ó74. 8) Arkiv za jug. prov. III. p. 52. 57. 9) Ibid p. óo. 10

) Temesvári történelmi értesítő, 1876. svezcic IV. p. 199.