Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-09-19 / 38. szám

1199 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOL

AI LAP.

= 1200 gyesen ostromolhatták őt. Bembo leírta fájdalmát vagy gyötrelmét. Ez, a későbben oly híressé vált férfi az 1503-ik év óta tartózkodott a ferrarai udvarnál, hol mint fiatal velencei nemest, finom műveltségeért, szép megjelenéseért szívesen fogadtak. Szenvedélyesen lángolt Lucréziáért. E tökéletes udvaronc a következő vigasztaló levelet irta hozzá : »Tegnap Méltóságodhoz mentem, részint, hogy tőlem telhetőleg megvigasztaljam és csillapodásra kérjem, mivel hallottam, határtalan fájdalomnak adta át magát. De se az egyiket, se a másikat nem tehetem meg. Mert a mint az elhomályosított teremben fekete ruhában ledőlve szomorkodni és zokogni láttam Önt, szivem anynyira elszorult, hogy szó nélkül vesztegeltem egy helyen és nem tudtam beszélni, vagyis nem tudtam, mit beszéljek. Magamnak volt szükségem a vigasz szavaira, nem hogy én vigasztalhattam volna mást és meghatva e szánalomraméltó látványtól, egy-két szót hebegve távoztam, a mint Ön észrevette vagy észrevehette. Talán azért voltam ilyen, mert Önnek sem panaszomra, sem vigasztalásomra szüksége nincs ; hiszen jól ismeri hódolatomat és hűségemet, és tudja, hogy fájdalma miatt minő fájdalmat szenvedek én is, és ahelyett, hogy mástól várná a vigaszt, magától meríti a saját véghetetlen bölcseségéből. Nem is vádolom tehát magamat, hogy csekély erőmet miért vesztettem el ama pillanatban. De nem mulaszthatom el most, épen úgy mint akkor, látható jelét adni annak, hogy a végzet mennyire elszomorított és mennyire szerencsétlenné tett a nvatt, hogy Önnek panaszra és gyászra adott okot; hogy egyetlenegy nyila sem sebezte meg oly mélyen lelkemet, mint az. mely az Ön könyeinek utat nyitott. A mi a vigaszt illeti, nincs egyéb mondani valóm, mint hogy emlékezzék rá : minden fájdalmunknak az idő legjobb orvosa. És az Ön okosságától elvárható, hogy ne tegye még hosszabbá ezt az időt, hanem amint Önhöz illik, bölcs belátással rövidítse, és tapasztalt lelki nagyságát ezen eseménynyel szemben is a legnagyobb mértékben érvényesítse. Igaz ugyan, hogy atyjat vesztette el, a ki oly nagy volt, hogy nála nagyobbat, még a szerencse sem adhatott volna Önnek; de mégis nem ez az első csapás, melyet egy ellenséges és gonosz végzettől kapott. Hiszen oly sok fajdalmat kellett már eddig is kiállania, hogy lelke minden szerencsétlenséggel szemben megedződhetett. Ezenkívül pedig jelenlegi helyzete azt is megköveteli, hogy könnyeit mindenkor úgy tekintse, mint a melyek nem boldogságának összeomlásáért, hanem annak csak állandó tártóssagáért folynak. De minő bohó vagyok én, hogy ilyeneket írok Önnek; bezárom tehát, alázattal ajánlva magamat. Éljen boldogul 1 1503. augusztus 22. Ostellatóban.*) y. f. BELFÖLD. Szász Károly úr püspöki látogatása. A körút két első napjáról mult számunkban közlöttek kiegészítéséül ide iktatjuk a következő részleteket. A nagy-vátyi fogadtatásnál érdekes epizód vala az, midőn a h.-lelkész üdvözletére adott püspöki válasz elhangzása után előáll, egy nagy-vátyi közpolgár — a mint értesültem a presbyterium egyik tagja — s mondhatom talpraesett verssel üdvözölte a költő főpásztort. Az üdvözlőnek két ízben is zajos éljenzést keltett szavait a legőszintőbb örömmel ismételtük mi is. *) Bembo Opp. III. 309. Majd felderült a hivatalos teendők megkezdésének napja, szeptember 8-dika. — Reggeli fél 9 órakor vette kezdetét a templomba hívó harangozás és 9 óra előtt néhány perccel templomba vonultunk, mely zsúfolásig megtelt a legválasztékosabb közönséggel. A »Jovel szentlélek Úr Isten« három versének elzengése után, kilépett főpásztorunk az Úrasztala elé, s a legmélyebb ihlettség hangján kezdett szólni a gyülekezethez, mondván : »Kegyelem néktek és békesség az Istentől a mi Atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Legyen ez az apostoli köszöntés az első szó, melylyel számat megnyitom ti köztetek. De legyen ez a köszöntés intézve nem csak ti hozzátok, hanem veletek együtt az egyházmegye összes közönségéhez, kikhez jöttem, hogy szóljak hozzájok az atyai szeretet hangján, ottan-ottan a vesszőt is kezembe véve, mert főpásztori és atyai kötelmeimből kifolyólag ezt sem mellőzhetem.« Majd ezután elismerőleg szólt a főpásztor e gyülekezetnek úgy a múltban, mint a jelenben kifejtett buzgalmáról, a mennyiben ez alig 400 lélekből s többnyire volt jobbágyokból álló gyülekezet, díszes templomot, paplakot, iskolát épített, melléképületeket emelt s mindezeket a maga erején fenn is tartotta ; pedig voltak többen, kik önhibájuk miatt elzüllöttek, anyagilag tönkre mentek, a gyülekezeti létszám ennél fogva leapadt. — »Bár ez utóbbi — mondá a főpásztor — fájdalmasan érinti lelkemet, mert tudom, hogy az ily tönkrejutásnak többnyire a korhelység, iszákosság, könynyelműség és az ezekkel karöltve járó dologtalanság szoktak természetes okai lenni s tudom azt is, hogy a ros/ról való megtérés mily felette nehéz dolog; de ha mégis elgondolom, hogy a megmaradt jobb rész egyházát fenntartotta, azt külsőleg építéssé áldozatkészségének legközelebb az országos közalaphoz való önkéntes és minden kényszerítés nélküli hozzájárulás által is világos jelét adta, mind ezek örömmel töltik el atyai szívemet .« »Isten országát külsőleg is építeni szép dolog; a külső sok tekintetben a belsőnek tűköre ; ép testben lakik az ép lélek. De azért kérdem, váljon midőn ti Isten országát így külsőleg építettétek, belsőleg is igyekeztetek-e azt építeni ? Isten Országa nem úgy jŐ ám el, hogy ember eszébe vehetné, mert az Isten országa ti bennetek vagyon; ennek építésére vagytok hívatva mindnyájan.* Majd áttért főpásztorunk a gyülekezetben kisebb nagyobb mértékben pusztító erkölcsi bajok és bűnök ostorozására, minők a ruhaban való bujálkodás s ezzel a jobb módúaknak tnajmolása; a fajtalanságnak különböző nemei, az ifjúság közt már-már szenvedélylyé vált kártyázás, mi az ősi just foszlánynyá változtatja, majd a bűnök egyik legiszonyúbb faja ; a gyermekvesztés. Ez utóbbira mérte főpás'.torunk va'ami borzadalyt keltő szent tűzzel az ő irtó fegyverét. »Bár ne kelleue mondanom — szólt a főpásztor — bár ne kellene számba vennem, mert hiszen irtóztató kimondani is ... de hiszen nem is titok már... a kövek, a háztetők is kiabáljak, hogy ti köztetek is vannak, kik az Isten törvénye ellen fellázadni merészeltek; kik önnön méhöknek, gyümölcsét megölik s ez által a nemzetnek, az emberi társaságnak, de önnön maguknak is iszonyú károkat okoznak.« — »És én félek, hogy miután csakugyan nem először, úgy jelen utamban is nem utolszor találkozom ezen rettenetes bűnnel. Óh bárcsak ne kellene ajkamra vennem az írás szavait : »mindnyájan elhajoltak és egyenlőképen elvesztek és nincsen ki jót cselekednék csak egy is.« — »Térjetek meg azért, mert minden fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.« »Vajha felébrednének erkölcsi álmaikból mindazok, kik e bűnben lélekzenek! Vajha eszökbe vennék avagy csak e napon is, melyek ne-