Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-22 / 34. szám

1067 1068 másképen megfoghatóvá tenni. Ellenben a másod k elv gyakorlati ész szerint is igen erkölcsi: mi bizonyára nem remélhetjük másképen egy idegen elegettevő érdemnek elsajátítását és igy az üdvösségben való részesülésünket, mintha mi arra magunkat minden emberi kötelesség követésében való igyekezetünk által m;

nősítjük, mely utóbbinak a mi saját munkásságunk hatásának s nem ismét egy idegen befolyásnak kell lenni, melynél mi szenvedőlegesek vagyunk. Az egyházi hit, mint történelmi, jogosan az elsővel kezdődik ; de mivel csak emeltyűt tartalmaz a tiszta vallásos hitre, annak, ami ebben mint gyakorlatiban feltétel, nevezetesen a cselekvés gyakorlati elve kezdődnie kell, és a tudásnak vagy e'méleti kivésnek csak az elsőnek megszilárdítására és teljességére kell hatni. Itt még meg kell jegyezni, hogy a hit első elve szerint az embernek kötelességül, ellenben a jó élet folytatás hite, mint magasabb befolyás által eszközölt kegyeimül számítandó. A második elv szerint megfordítva van, mert e szerint a jó életfolytatás, mint a kegyelem legfőbb feltétele, feltétlen kötelesség, ellenben a legfőbb elégtétel csupán kegyelmi tény. — Az élő hit az Istennek tetsxő emberiségben (az Istenfiaban) maga-magában egy erkölcsi ész eszmére vonatkozik, annyiban nemcsak zsinórmértékül, de indító okul is szolgál, és így mindegy, akár az eszes hiten, akár a jó életmódban kezdjem. Ellenben éppen azon tüneménybeli őshitben, mint tapasztalati hit nem egyféle a jó életmódot elvével, és egészen más volna egy ilyenen kezdeni és abból a jó életmódot levezetni akarni. Annyiban a két fenntebbi tétel közt ellenkezés volna. Hanem az istenember megjelenésében nem az értendő, ami tőle az érzékiségbe esik vagy tapasztalas által megismertethetik, hanem a mi eszünkben fekvő őshit, melyet mi az utóbbinak alávetünk, sajátképen az üdvözítő hitnek tárgya s egy oly hit egyféle az Istennek tetsző életmód elvével. A vallás (alanyilag tekintve) minden kötelességeinknek isteni parancsok gyanánt ismerése. Az, a melyben nekem tudnom kell, hogy van valami isteni parancs, hogy azt, mint kötelességemet elismerjem, a kijelentett vallas; ellenben az, melyben nekem előre tudnom kell, hogy valami kötelesség, mielőtt az isteni parancs gyanánt kellene elismernem, természeti vallás. Az, aki csupán a természeti vallást nyilvánítja erkölcsileg szükségesnek azaz kötelességnek, nevezhető (hit dolgában) rationalistánalc is. Ha ez minden természetfeletti isteni kijelentés valódiságát tagadja, naturalistának hivatik; ha pedig felhagy ezzel, de állítja, hogy azt ismerni és valónak tartani a valláshoz nem szükségképen kívántatik, akkor, tiszta rationalistának neveztetik ; míg az, ki az abban való hitet az általános valláshoz szükségesnek tartja, hit dolgában tiszta supernaturalistának hivatik. De egyrészben legalább minden, még a kijelentett vallásnak is tartalmazni kell bizonyos elveit a természetinek is. Mert kijelentés egy vallás fogalmához csak az ész által gondolha'ó hozzá, s mivel ezen fogalom maga mint egy erkölcsi törvényadó alatti kötelezettség vezethető le, tiszta észfogalom. Tehát mi magunk egy kijelentett vallást egyfelől még mint természetit, másfelől mint tudós vallást fogjuk tekinteni, vizsgálni s mit és mennyit nyer egyik vagy másik forrásból, a szerint kü'önböztethető meg. A keresztyén vallás a maga eredetiségében s végcéljában Kant szerint természeti vallás. S mint ilyennek nincs szüksége szolgaszemélyzetre (ministerium), sem hivatalnokokra (officiales), tanítókra, elöljárókra, mivel az észvallás által még semmiféle egyház mint általános egyesülés (omnitudo collectiva) nem létezik vagy amaz eszme által gyakoroltatik a felügyelet. A terjesztés azonban csak úgy lehető, ha a hívőknek egyesülése egy tiszta észvaMás elvei szerinti ('átható) egyházban arra jön ; azonban ilyen magától nem jön létre s ha létre jönne is, az ő szabad híveitől nem hozhatnék maradandó állapota mint a hivők községe: igy hiányoznék a látható egyház maradandó egysége s így az, ami az emberek sajátságos kötelességét, eszközt a legfőbb célra teszi. Hogy a keresztyén vallásban nem polgári és megállapított egyházi kötelességek vannak, de tiszta szivérzü'et az embert Isten előtt kedvessé tenni, erre Kant több igen szép helyet idéz az új-szövetségi könyvekből. Igy (Máté V. 20—48), nem a versek sorrendjében. A gondolatbeli bűn Isten előtt a tettel egynek vétetik. Általában véve a szentség a cél, melyre törekedni kell. S'/ívben gyűlölni annyit tesz, mint ölni. A fe'ebarátunk ellen elkövetett bűn csak a neki adott elégtétel nem istentiszteleti cselekmények által teheti jóvá. Az igazmondóságban a polgári kényszer eszköz, az eskii, magán az igazságon törést csinál. Az emberi szív természetes de rossz hajlamának egészen meg kell fordíttatni: a boszu édes érzelmének tűrelmességbe, az ellenség iránti gyűlöletnek jótékonyságba kell átmenni. Midőn azt mondja, hogy a zsidó törvényeknek teljesen eleget kell tenni, szemmel láthatólag nem az Írástudásnak, de a tiszta észvallásnak kell a magyarázónak lenni; mert betű szerint véve éppen az ellenkezőjét engedte meg mindennek. A szűk kapu és keskeny út (a tágas kapu és széles út az egyház) elnevezések szintén világosan elitélik azokat, kik az egyházi kötelességek betöltése által felmentetteknek hiszik magukat az erkölcsi kötelesség alul. A tiszta érzülettől szintén megkívánja, hogy tettekben igazolja magát s ellene beszél azok álnok reményének, kik ebben hiányukat a legtöbb törvényadóhoz kiáltás és magasztalás által akarják pótolni. A jó művektől azt kivánja, hogy a példa végett nyilvánosan történjenek és pedig vidám kedélyhangulatban véghez vitt, nem szolgailag kényszerű cselekmények; és hogy így az érzületek közlésének és kiterjesztésének csekély kezdetéből, mint egy magszemből a jó földben vagy a jónak erjanyagjá ból belső erő által a vallás lassanként Isten országává növekedjék. Végül összefoglal minden kötelességeket egy általános szabályba : tedd kötelességedet semmi mas indító okból, mint annak közvetlen becsüléséből azaz szeresd Istent (minden kötelességek törvényadóját) mindenek felett Egy különös szabály, nevezetesen az emberekhez való külső viszonyból folyó általános kötelességet illeti : szeress mindenkit, mint önmagadat azaz mozdítsd elő az ő javát közvetlen, nem önző indító okoktól vezetett jóakaratból, mely parancs nemcsak erény, törvény, de előírása a szentségnek, rrely után törekednünk kell, mely után a puszta törekvés erénynek hivatik. A jövő életben igért jutalmazas reménye kisértetben van önzővé lenni. Mert ha ő azt gondolja, hogy egyszer mégis, talán hamar, a világot el kell hagyni, hogy abból, amit itt bírt, mit sem vihet magával, bizonynyal arra határozza magát, liogy amit ő vagy az ő ura, az önhaszou itt törvényesen követelt az ő számlájára fel van irva, azért egy más vi'ágra utalványa van : ezzel ugyan inkább erélyesen mint erkölcsileg járt el, ami az ily jótékony cselekedetek indító okaikat illeti, de mégis az erkölcsi törvények — legalább azok betűi — szerint járt el s remélheti, hogy neki ez a jövőben nem marad jutalmazatlanul. Ha ezzel összehasonlítjuk ami (Máté XXV, 35—40.) a szűkölködőknek tisztán a kö'elesség mozgató okából eredő jótéteményről mondva van, miután a világbíró azokat, akik az ínségeknek segítséget nyújtanak, a nélkül, hogy csak gondolatjukba is jöhetett volna, hogy valami jutalomra méltó. S talán éppen azért kötelezik az eget jutalmazásra, mivel a jutalomra való tekintet nélkül cse-