Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-08-01 / 31. szám

801. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 802 személyben összefoglalja s kifejezi, megegyéníti a korszellemet s az eddigi fejlődésből kivonva a következtetéseket ad ily irányban lökést a további fejleményekhez. A történelemben minden esemény, mielőtt döntő horderejűvé lett, elő lett készítve; ez előkészítésen dolgoztak százan és ezeren, míg az akkora lett, hogy útjelölő oszloppá válhatott a történet nagy mezején. S ugyané processuson ment át minden eszme, mely aztán valamely kort mozgatott és éltetett. Vagyis, már most alkalmazva e gondolatokat az előttünk levő műnek inkább csak példa kedvéért felhozott egyik-másik helyére, igen gyarló indokolása pl. az a pápai hatalom emelkedésének, melyek itt az 56. §-ban s túlságos nagyrabecsülése annak a Pseüdo-Izidor-féle hamis okmány- és törvény-gyűjteménynek, mely a 9-ik században keletkezett. Hiába lett volna gyenge kegyes Lajos s hiába fáradtak s pusztultak volna el a trónvillongásban az ő fiai, a pápaság a maga hatalma növelésére nem tudott volna hasznot húzni abból, nem tudta volna magát emancipálni a császári befolyás aló), ha egyébb tényezők — melyeket szerző figyelemre sem méltatott — közre nem működnek e függetlenségi harcban. És ugyané tényezők nélkül hiába való üres betühalmaz lett volna a pseüdo-izidori gyűjtemény is, a mely csak Összefoglalta a fejleményeket és ha csak ez teremtette volna meg a pápaság hatalmát, ha csak ezen épült volna fel a pápai trón, akkor bizony össze is roskadt volna az azonnal, a mint az alap hamisságát kimutatták volna. Más növelte és tartotta azt fenn, mint e hamis decretalék 1 Ily gyenge alapon nem jöhetett volna létre s nem állhatott volna meg az az irtózatos colossus, mely a maga árnyékát még felvilágosult századunkba is beveti s még egy Bismarckot ma is Canossába tud hódolatra parancsolni. Egy-egy § keretébe könnyen beszorítható korfestés kellett volna csak s mindég, mindenütt világosan, szemlélhetőleg előttünk állottak volna a növekvés egyes phasisai. Tudja szerző is, hogy az »idők jeleiből*, azok felismerésétől és méltánylásától függ a történelem szereplőinek sikere, vagy bukása s a 77. §-ban futólag említi is, hogy VIII. Bonifácíus »az idők jeleit felismerni és méltányolni nem tudta«: de nem részletezi e jeleket; mert bizony nem véletlen volt, hanem a kor jeleiben rejlett, hogy az uralkodásra termett VIII. Bonifáciusnak már nem sikerült az, a mi VII. Gergelynek és III. Inczének, szép Fülöp semmivel sem volt nagyobb uralkodó, mint IV. Henrik vagy I. Frigyes, ki III. Sándor pápa előtt Velencében a Márk templom ajtajában volt kénytelen a földre borulni és a pápa papucsát megcsókolni. Nem annyira az érdekes, hogy keresztes háborúk voltak s hány ilyen volt: mint inkább az, hogy minő szellem varratta fel az emberekkel a keresztet és az, hogy minő irtózatos gúny rejlik sokszor az eseményekben s hogy mennyire ellenkező eredményeket von ki az isteni bölcseség valamely gondolatból, a mikor azt látjuk, hogy azzal az eszközzel veri meg a pápaságot, a melylyel az épen hatalmát akarja növelni, mint e világ fejedelme ; az az érdekes, hogy ennek a két százados küzdelemnek mik lettek eredményei. Ez eredmények sokkal nagyobb horderejűek semhogy azokat csak úgy egész általánosságban lehessen egy egyháztörténelmi műben említni, mint itt azt szerző teszi, csak ennyit mondva: »azonban a harcoknak, melyeket a keresztyénség az izlam ellen vívott, nagy befolyásuk volt Európa polgári, egyházi és tudományos viszonyaira.* De minő?! kérdezzük önkénytelenül. Vagy például azokat a tanvitákat, melyek az első századokban úgy foglalkoztatták az elméket, vagy azoknak a rajongóknak fellépését, kik a reformátio legkezdetén s a későbbi évszázadokban működtek és szellemükkel bizony jelentékeny hatással voltak a vallásos élet lényegének meghatározására: nem érthetjük meg, ha koruknak nézetvilágát nem állítja oda a történetíró a háttérbe. Annyit a növendék is érez, hogy ma oly viták nem dúlhatnák fel az egyház békéjét; de azt már nem tudja, hogy miért nem s hogy ne mint sekélyes szőrszálhasogatásokon nevessen, azért kell beállítni azokat koruk keretébe. És reá kellett volna mutatni arra is határozottan, hogy miben hatottak jótékonyan a protest. egyház rajongói? (126. §). Ezekkel ép azon állásponton kell lennünk, mint a chemiában az alchimistákkal, vagy az astronomiában az astrológokkal. Csupán a tények, a szellemi mozgalmak chronologikus elbeszélésével soha el nem éri a paedagogus azt a célt, hogy a história, míg egyfelől vitae magistra legyen, addig másfelől tanítson meg egyházunkat, vallásunkat szeretni, ébresszen meleg érdeklődést a vallásos eszmék, mint legfontosabbak iránt, a melyek megvédéseért nem hiába omlott annyi vér; hogy ébressze fel és nevelje meg e fiatal nemzedékben azt a meggyőződést, hogy a vallás s az egyház ügye, melyet ma a felületesek annyira szeretnek kigúnyolva elejteni, mindenha mozgató erejét képezte az emberi társadalomnak s ha közönyösnek tartotta volna, nem gyújtott volna máglyákat, nem állított volna vérpadokat s inquisitori törvényszékeket neki s nem lett volna e máglyáknak, e vérpadoknak és törvényszékeknek annyi áldozatuk. A száraz chronologiaí előadás soha nem fogja megtanítni az ifjúságot arra, hogy ő maga is komolyan méltányolja a történelmi eseményeket, s nem fogja megtanítni az ifjúságot arra, hogy eszméket, gondolatokat keressen oly jelenségekben is, melyek első pillanatra csak emberi elvakult szenvedély, rosz indulat kifolyásainak látszanak. Mert pl. még az inquisitió intézményének is alapja egy eszme volt s azt nem csupán a papi csalárdság, a pápai zsarnoki szenvedély teremtette ; csakhogy az eszme torz-alakban s torz intézményben nyert kifejezést. Ilyen és hasonló okok alapjan kívánom meg tehát még a középiskolák és tanítóképezdék számára írott tankönyvben is a bizonyos fokú pragmatismust, az események magasabb szempontból való feltüntetését, bírálatát és méltatását, valamint azt is — és ez szerintem a legfőbb — hogy amaz egyenes tendentiával legyen írva, miszerint igyekezzék a növendékből első sorban jó keresztyént, azután jó protestánst és végül jó felekezeti tagot nevelni. A történeti adatok beemléztetése nem lehet öncél, a történet kezünkben csak eszköz lehet. Es különösen azért sajnálom nagyon, hogy nem mindenütt alkalmazta szerző az egyedül helyes történeti tárgyalási módot, mert azon a néhány helyen, a hol ezt tette, oly mély vallásosság s egyháza iránt való szeretet sugárzik ki jótékony melegséggel soraiból (11. 23. 42. 162. lapok és 159. §.) és oly helyes, objectiv, minden felekezetieskedéstől távol álló bírálatot alkalmaz: hogy míg amaz vonz és hevít, addig emez gondolkozásra serkent és irányt ad. (72. §. 82. §. stb.). Ennyit általánosságban. A mi most már a részleteket illeti, azokra nézve a következőket kívánom megjegyezni: Mindjárta 2. §-ban, hol a jelesebb egyháztörténelmi munkákról szól, nem emlékszik meg Vargha Lajos sárospataki tanár e nemű művéről, a mely pedig a mi magyar theol irodalmunknak egyik legkiválóbb terméke. A 16. §-ban a pascha vitát nem helyesen magyarázza meg, a mennyiben az nem a felett folyt, hogy húsvét a zsidók páschájával egy időben tartassék-e, avagy nem, hanem a felett, hogy nisán 13-án