Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-11 / 28. szám

877 Azon tökélyességek között, miket én Istenben létezőkül elismerek, ott van a létezés is. — Erkölcstana is Istenre irányul: Isten örök akaratát érezteti velünk, valahányszor nehéz viszonyok közt önmagunkat kell megtagadnunk. Vollairenak a »System*-ben Des Cartes érveléséről tett azon mondása >Voici mon argument, qui me semble invincible : Pour étre c'est assez, que vous soyer possible« azon felületességekhez tartozik, melyektől Voltaire tudományos könyvei hemzsegnek. Amit ő nevetség lárgyává tesz : az az Anzelm argumentuma, mely toto coelo különbözik a Des Cartes-étől, ki az okozatból a legtökéletesebb lény fogalmából következtet annak egyetlen lehető okára : Istenre. Azonban Des Cartes is megállott a félúton. Mint előbb Baco tevé, száműzte a végokokat a természetből attól félvén, hogy azokat megengedvén előítéletet támaszt a természettudományok függetlensége iránt. E száműzést azzal mentegeti, hogy az emberi ész igen gyönge átlátni Isten szándékait. E hézagot betölteni Leibnitznak volt fenntartva. Leibnitz »Theodicee*-jét Bayle ellen irta. Isten erkölcsi attribútumai — bölcsesége, igazsága, jósága — rnegegyeztethetlenek a rossz állandó valódiságával, a fizikai szenvedések szomorú látványával, a méltatlan szenvedésekkel. Leibnitz műveit két főgondolat vezérli: Isten jogait s az emberek érdekeit egyenlően tekintetbe venni ; aztán azon meggyőződés, hogy minden igazi bölcselet ugyanazon célra tör, ahová a vallás. Leibnitz három bölcseleti nézetet ostromol : azt, amely Istent embernek, azt mely az embert Istennek, végre mely mindkettőt a világnak áldozza fel. A teremtésre vonatkozó kétértelműséget kikerülhette volna, ha ugyanazon következetességgel halad Isten realitásának s mindenhatóságának, mint jóságának kifejtésében. Ide vonatkozó szavai: (Összes művei 469. old). J>Isten tökéletessége a mi lelkűnké, de ő azokat határtalanul birja ; ő az óceán, mi csak a csöppek vagyunk. Bírunk tőle némi hatalmat, némi ismeretet, némi jóságot; — de ezek egészben Istenben vannak. A rend, az arány, az összhang elragad bennünket. Isten az összes rend ; ő őrzi az arányos igazságát, ő csiná'ja az egyetemes össz hangot. Minden szépség az ő fényének visszaverődése.* (Másutt 506. old ). »Isten a világ első oka.c Erről való okoskodását igy végzi: »egy létező állag nem lehet más, mint értelem, melynek eszméi vannak ; akarati tény, mely vá'aszt. S hogy az akarat végrehajtassák, az az ő hatalmától van. A hatalom a létre, az értelem az igazra, az akarat a jóra irányul. S ami mindezt összeköti, nem lehet több egynél.* Leibnitz követői közül első sorban Wolff érdemel figyelmet — ki bölcseletét rendezte. — Ő Isten lételét, teremtő és tökéletes szellemi voltát két módon mutogatja. Az elégséges ok elve szerint a világnak és léleknek elegendő okának kell lenni; de ilyennel önmagukban nem bírván egy kívültök levő lény szolgál okul, mely kétségkívül reálisabb, mint az ideiglenes lények. Metafizikai érve szerint e lények lénye egyesít magában minden realitásokat s azok közt ott kell lenni a szükségképeni létnek. Eszerint Isten szükségképen létező. Bdfinger meghatározása szerint Isten azon lény, ki minden lehető világot a legteljesebben, legvilágosabban s leghatározottabb módon képvisel. (Theodiceájában) Isten bölcseségét nem a rossznak megengedésében találja, hanem a világnak megvalósításában, hol a rossznak összege sokkal alább áll a jó összegénél s hatalmasan működik ennek növelésére. Baumgarten szerint a legreálisabb lény nem csak logikailag lehető s tökéletesen felfogható, de kizár minden tagadást, minden nem-létet s végre ha tényleg nem léteznék, semmi eszme, semmi bizonyosság nem volna lehető, — mert akkor az azonosság s ellenmondás elve hamis volna. — A többi követői Leibnitznak az anyagelviség (materialismus) ellen harcoltak. Maier Gy. J. Reimarus, Büffon s d'Alembert ellenében vi atja, hogy a végokok szintén oly szilárd alappal bírnak a természetben, mint az okosságban, hogy igen hasznosak a természettudományok előmozdítására az által, hogy felfedezésekre vezetnek. A 18. század francia vallásbölcselői közül csak Rousseau érdemel említést, miután a későbbi thesisták — Rollin, Montaigue, Racin L , Guenared R., Lignaek, Turgot, Brunet — mind az ő nyomdokain haladtak. Az ő bizonyításai az érzelemre támaszkodnak. »Érzem Istent*, tehát van Isten. Istennek, mint fő és értelmes lénynek létezése ellenmondhatlan, de lényege hozzájárulhatlan. S ha Isten létezik, tökéletes, bölcs, hatalmas és igazságos; ha bölcs és hatalmas, akkor minden jól van ; ha igazságos és hatalmas, akkor lelkem halhatatlan ; ha lelkem halhatatlan, harminc éves élet semmi rám nézve, legfeljebb arra szükséges, hogy felfogjam az universumot. Ha valaki elfogadja az elsőt, a következőket soha sem fogja megingatni; ha valaki tagadja, akkor nem kell vitázni a következmények felett. Összefügg az istentannal Rousseau erkölcstana: »Az ember szabad, azért felelős tetteiről, igy szerencséjéről s szerencsétlenségéről is.* Humenál, ki tagadta az okot és lelket nagyon természetesen nem lehet szó személyes Istenről. A természeti vallás feletti dialógjában Isten lételét, ha nem tagadja is egyenesen, igyekszik kimutatni, hogy róla nem tudhatunk semmit. Isten — úgymond — valami érthetetlen dolog, egy lény, melyet az ember nem tud megjeleníteni s melyre tagadólagos vagy ellenmondó gondolatokat ruház, egy hasztalan és üres elvonás belső összhang és tárgy nélkül, képtelenség, non-sens. A világot nem lehet hasonlítani egy műhöz, melynek felsőbb művészre van szüksége, inkább egy növényhez, mennyiben származása valami belső termelő erőre utal vissza, de nem valami elválasztott külső erőre, mely sajátszerű célokra eszmélve cselekszik. A lélek test után fennmaradása érthetetlen; a jövendő jutalmazás eszméje képtelenség. Vagy szabályozva van már a világ az igazság által vagy nincs; első esetben az igazságnak elég van téve s a jövő élet felesleges; másik esetben semmi sem indokolja, hogy Istennek igazságosságot tulajdonítsunk. Egyetlen iránytűje az emberi létnek a kellemes benyomások keresése. Belső önkénytességről, erkölcsi szabadságról szó sem lehet. Innen folyik, hogy az öngyilkosság sem Isten sem magunk iránt nem vétek; az csak végzetes következménye a törvényeknek, melyek a mi testszervezetünket szabályozzák. Az ember életének — úgymond — legfeljebb annyi értéke van, mint egy csigáénak. Hume tanai hatalmas ellenfélre találtak Beidben. A rideg empirizmus s skepticizmus eredményétől visszariadtak a vallás és erkölcsiség mellett irók : Wollaston, Clarké, Shaftesbury és Newton. Shaftesbury a végokokból következtette az egyetemes szellemi életet. Az ember énje éppen úgy kijelenti az istenséget, mint a világ-egyetem. Newton szintén azt mondta, hogy Istent csak a végokokból csak a világ felséges ekonómiájából lehet ismerni, mely nélkül a fölény nem volna egyéb, mint végzet vagy természet. Clarké Istenben az idő és tér alapját vagy alajzatát nézte. Tér és idő attributomok, melyeknek alanynyal kell bírni. A skót iskola alapítója Hutcheson, szervezője Beid. Amaz különösen a vallásos igazságokkal foglalkozott. Szerinte Isten lételére a mindenség fizikai vagy morális alkotmányáról lehet felemel-