Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-07-04 / 27. szám

801. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 802 a felfoghatatlanságig elvont s későbbi menetében is élvezhetetlen. Protestálnom kell azonban határozottan az ellen, hogy valaki akár saját, akár a mástól átdolgozott egyházi beszédében azokat mondhassa, a mik itt a X. és XXVI. beszédekben mondatnak. Minden nagy szabadságunk mellett is, •— a mi hála Isten, hogy meg van 1 — egyáltalában még sem szabad templomi szószéken akár egyházi hittanunknak a bibliában és az emberi vallásos lélekben gyökerező alaptételeit megtámadni, ha azok esetleg egy vagy más prédikációnk egyébb gondolataival látszólag nem egyeznek meg, egy ötletnek azokat áldozatul hozni nem lehet; akár pedig — és ez még kevésbbé szabad — szentirásunknak egyik vagy másik helyére egyenesen csak azt mondani, hogy az y>nem vehető szó szerint.« Ily eljárás hova vezetne? Bizonyára szabadság helyett szabadosságra, hit helyett hitetlenségre s az egyház iránt való bizalom helyett bizalmatlanságra! A hit által kegyelemből való üdvözülésünket — emez alap dogmánkat — támadja meg a X. beszédben eképen: »Némelyek a szentirásnak egy-két homályos helyeit rosszul magyarázván boldogságunk és üdvösségünk dolgában ezen igen veszedelmes tévelygésbe estek, hogy jövendő és mostani boldogságunk legkevésbbé sem áll rajtunk, hanem ezt az Isten osztja a nélkül, hogy arra tekintet volna, mint igyekeztünk azt megérdemelni « Tehát reformátoraink mind »veszedelmes tévelygésbe«, estek, a midőn a nagy apostol Pál szellemét örökölve a cselekedeti szentséget, az lőía ör/.aioovvtj-1 elvetették s a ÖR/Mioovvrj TOV deov t keresve kimondották, hogy az nem cselekedetekből, nem önérdemből, hanem pusztán hit által Isten ingyen kegyelméből nyerhető el? Pálnak is, reformátorainknak is rendkívül mély gondolkozását, az ember erőinek s illetve korlátozottságának és az isteni működés bámulatos melységének teljes ismeretét mutatja e tételnek felállítása. Azt ilyen egy megjegyzéssel megdönteni, de csak megingatni is nem lehet. És az ily megjegyzés annál veszedelmesebb, mert meglehet, hogy az egész prédikációt, sőt mellette száz meg száz prédikációt elfeled a hallgató ; de az effélét megjegyzi s elévődik rajta, mert legbensejében rázza meg. A világ legnagyobb bölcseinek nem sikerült még eddig megfejteni telj es kielégitőleg e kérdést s nem is sikerülend véges elménkkel, mert Isten gondolatai nem egyszersmind a miénk is. Minek hát egyszerű hallgatóinkban egy ily nyilatkozat által megrenditni a hitet. Kész vagyok ugyan elismerni, hogy a praedestinatio tan a maga ridegségében, az idők folyamán kifejlett rigorismusában a gyakorlati erkölcsi életre nézve veszedelmes lehet, mert hova lesz ezzel az erény és mivé lesz a bűn ; de nem a templomi szószék az a hely, a hol e tant vitatni kell. Hogy ily rendkívül nagy dolgokkal miként kell eljárni, hogy az elmélet is fenntartassák a maga egészében; másfelől pedig a gyakorlati vallásos-erkölcsi élet se veszélyeztessék esetleges túlhajtások által: azt felségesen megmutatta Pál a maga tanrendszerében. Ő gyakorlati szempontból szükségesnek tartja, hogy biztassa hiveit a hitben munkás szeretet gyakorlására, inti a korinthusbelieket hogy » fussanak* (I. Kor: IX: 24.), a rómabelieket, hogy öltözzék fel a Krisztust, a galatabelieket, hogy hitöknek cselédeivel jót tegyenek; de azért egy pillanatra sem adja fel amaz elméletét, hogy »avagy nincsen-e a fazekasnak hatalma a sáron ?« és azt, hogy »avagy mondja-e a földedény annak, a ki azt formálja: miért csináltál engem ilyen módon ?« Azért a talentumainkkal való sáfárkodásról igen tartalmasan s építőleg lehet beszélni, a nélkül, hogy előbb • megcáfolnók alapdogmánkat, prot. hitünk anyagi főelvét. És ha már megtámadja, adjon helyette valami positivet, akármit, csak határozottan nyilatkozzék ez, vagy amaz irányban. A XI. beszédben, mely a X-dik folytatása szintén megfejtetlenűl hagyja e dolgot, a hol pedig egyenesen meg is nevezi a praedestinatiót s csak annyit mond, hogy ő nem fogadja el (»én ezen véleménynyel nem tartok«) s egyenesen hivatkozik Eberhard német tudósra, a ki szerint »jó lett volna e kérdésnél azt meggondolni, hogy Isten nemcsak mindenható, hanem jó és bölcs Isten s nem kellett volna hirtelenkedve (?) a praedestinatio tudományában e tulajdonságokat egymással ellenkezésbe hozni* (95. 1). Mikor már ily élesen nyilatkozott valaki, akkor nem szabad meghátrálva a nehézségek elől azzal végezni be az okoskodást: »elég most ebből ennyi* stb. (95. 1.). Különösen akkor nem, mikor ő maga is elismeri, hogy mindenünk onnan felülről vagyon s még ha képesek vagyunk jót cselekedni, az arra való tehetséget is az Úr adta, magunktól semmink nincs (86. 87. s ide vágó gondolatok még a 177-ik lapokon): tehát elismeri — a minthogy el kell ismernie — épen azokat az alapvető gondolatokat, melyeken felépült a kegyelemből hit által való megigazulás tana. Igy a kérdést megoldani nem lehet, a mint szerző teszi, hogy azt mondja »annak a boldogságnak és üdvösségnek elnyerése, melyre Isten minket rendelt, nagy részben magunkon áll« : mert vagy »«'//« vagy »nem áll« egészen és teljesen — itt tertium non datur ! Kénytelen vagyok ugyancsak a X. beszédben amaz állítását is megcáfolni, hogy »az áldozatokat sürgető és a javulást ezekbe helyező zsidó vallás önfáradság és igyekezet nélkül Ígérte Ábrahám kebelét®, mert hisz épen a zsidó vallás cselekedeti szentségével szemben állította oda a kegyelmet Pál apostol. Ábrahám kebelének elnyerhetésére bizony ugyancsak sok törvény betöltését követelte a zsidó vallás. Mikor szűnünk már meg egyszer hamis felfogásokat hirdetni a kathedráról ?! A másik beszéd, melyet erősen kifogásolok, a XXVI. a mely mindjárt ezt a címet viseli r>Nem vehetjük szószerint 1. Ján.: III: 9. versét. * Hát hisz az igaz, hogy »mikor az ember ilyen homályos (?) helyeket olvas az írásban vagy felakad rajtuk, vagy pedig keresztül szöki; mind a két esetben marad lelkünkben valami nyugtalanság, valami kétség* stb. (234. 1.) : csakhogy oly lapidaris magyarázat mellett, mint a milyen ez a Saurtn után készített beszéd, még nagyobb nyugtalanság, sőt némi boszankodás és botránkozás marad. Az volna aztán az igazi »veszedelmes tévelygés* ha valaha az egyház megengedné bárkinek is, hogy azért, mert ő valamely mélységes — tehát nem •»homályos* — textusnak értelmét nem bírja kiaknázni, azt mondhatná reá : »az ilyen helyeket okosan kell módosítanunk, mert őket szorosan szó szerint nem vehetjük.« Hol áll meg majd aztán az az i>okos módosítás* ? Ebben a textusban : »valaki Istentől született, bűnt nem cselekszik, mert annak magva marad abban ; ingyen sem vétkezhetik, mivelhogy Istentől született* a János-féle theologiai tanrendszernek egy a rendszer alapgondolataiból szorosan következő mélységes eszméje van kifejezve, a mely ha kifejtetik, bizony szó szerint vehető e locus. A textus tartalmának teljes kifejtése nem lehet célom s még kevésbbé az, hogy reámutassak arra, miképen tárgyalnám én ezt a nagy közönség előtt: csak egy-két gondolatot akarok itt felemlitni. A jánosi theologia szerint, mint a hogyan a világnak kettős jellege van, ugy az embervilág is kétféle. Az egyik rész, bár test szerint a földről való is, ehez van is kötve s kitéve a romlásnak : mégis a benne levő szellemnél fogva rokon az istenséggel és a felső világ-