Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1886-06-20 / 25. szám
779 780 hiányának, de azon meggyőződésemnek kérem beszámítani, hogy azt, mit Krausz ez vagy ama pontra nézve elmond : jó magam távolról sem tudnám, nemhogy jobban, de még ugy sem elmondani. A legelső elvi kérdés, melylyel egy homiletika Írónak megküzdeni kell, bizonyára az, hogy a (világi) szónoki beszéd és az egyházi beszéd miképen viszonylik egymáshoz. Melyik jogosult a keltő közül, hogy a másikat meghatározza ? Krausz azon alapgondolatból indult ki, hogy a prédikáció egy beszéd a közönséges hit valamely tárgyáról egy bibliai textus alapján. E meghatározás szerint a thetorika a meghatározó, a később előlépő ; a meghatározott tárgy pedig a óyilla, mely szó alatt természetesen az egyházi beszéd mindhárom faja (analyticus, analytico-syntheticus és synthericus) értendő. Basserman egészen az ellenkezőt vallja, amint már könyve címéből is »Az egyházi éhesszólás kézikönyve« látható. Bassermann tehát a rhetorikát s ennek törvényeit tekinti eredetinek, s miután ezeket kifejti, tér át azon kérdés megfejtésére, hogy a ker. egyházi szónokok elé a tárgy által szabott követelmények mikép határozzák meg, módosítják s alakítják át az ékesszólás törvényeit? Ehhezképest B. három főrészre osztja művét : I Az ékesszólás. II. A cultus. III. Az egyházi ékesszólás. Tehát B. szerint az általános szónoki az alap ; ezzel szemben a cultus mint meghatározó lép fel s ez összeköttetésből áll elő a prédikáció elmélete. E felosztásra Krausz, az elvi kifogáson kivül azon megjegyzést teszi, hogy az I. és II. rész, mint alap- vagy előtételeket öszszefoglalva lehetett volna tárgyalni s igy a mostani III. rész, mely különben is mintegy a /3 -át foglalja el az egésznek, lett volna a II. rész, az egész munka valódi törzse. Szerintem azonban, már alapelvénél fogva nem oszthatta fel másképen B. munkáját, mint ahogy épen felosztotta. Az első főrész 3 első fejezete (3—12. §) az ékesszólás történetét adja elő s tartalma iránt Krausz is a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik. Nem igy a 4-ik fejezetre, (13—17. §) mely »Theoretische Auffassung« címet visel. Az ékesszólás B. szerint »oly művészet, mely bizonyos öntudattartalmat a szónokkal és egymásközt egyértelmű hallgatóság előtt, az időleges és helyi, külső és belső kívánalmakhoz alkalmazottan összefüggőleg s élőszóval ugy ad elő, hogy az vagy a puszta előadás egyszerű céljának, vagy a tanitás és akaratrahatás, az előbbi után elérendő céljának legjobban megfelel. Ehhezképest tanitó (Lehrrede) és akaratraható (Bestimmungsrede) szónoki beszédet különböztet meg (109. 1.). A szónoki beszéd irályára vagy nyelvezetére nézve sajátságos ellentmondásba jut Bassermann. (115—117-ik lap) kimondja ugyanis, hogy az irály ahhozképest poétikus vagy prózai, amint a szónoklatban inkább az érzelmi vagy értelmi elem az uralkodó; természetesen nem a kötött vagy kötetlen alak, mérték vagy rím vétetvén a poétikus és prózai előadás meghatározójául. A szónoklat részére — úgymond tovább — nem lehet akár a poétikus, akár a prózai előadást egymást kizárólag kijelelni, de viszont a poesis és próza mellett, nincs oly harmadik előadásimód, mely és csakis amely egyedül lenne a szónoklat számára kijelölhető. B. ezek szerint a szónoki irályról, mely a poeticus és prosaikus irálytól különböző, ezek mellé rendelt harmadik, önálló faj lenne, mit sem akar tudni. De rögtön érzi állításának rideg, hogy ne mondjam, tarthatatlan voltát s kérdésbe tévén : »Miben különbözik tehát mégis a szónoki előadás a prosaicus vagy poeticus előadástól ?« azt a feleletet adja, hogy a különbséget nem egyéb, mint »egy bizonyos hallgatóságra (egy gyülekezetre, parlamentre, vagy népgyűlésre) való, az egész előadást kormányzó tekintet okozza.* Méltán is jegyzi meg e pontokra vonatkozólag Krausz, hogy ő egyáltalában nem látja be, miért kellene a szónoki irályt a poeticus és prózai alá, mint alosztályt sorozni s miért ne lehetne sokkal inkább az őt megillető rangot neki megadván, mint harmadik előadási módot, elismerni ? 1 Nemde különös dolog: a prédikációból kiinduló homileta tör lándzsát a szónoki irály önálló jogosultsága mellett, mig ellenben a rhetorikus, ki az általános szónoklattanból indul ki, nem akarja a külön szónoklati irályt elismerni 1 A Il-ik rész, mely a Cultus-ról szól, két fejezetre oszlik : 1) a cultus általában, 2) a keresztyén protestáns cultus. (18—30. §). Különösen a második fejezet ritka alapossággal s világosan tárgyalja a ker. cultus alapjellemét, a pogány- és zsidóellenes jelleget, az evang. prot. cultust és az unió cultusát. Krausznak sincs egyetlen szava sem e szakasz ellen. De már a 30. §-t, mely az evang. prot. cultusnak a szónoki beszédhez való viszonyáról szól, s így természetes átmenetet képez a harmadik részre, ismét erősen bonckés alá veszi. Krausz álláspontjából igen könnyű a cultus és a szónoki beszéd közti egybeköttetést kimagyarázni. A keresztyénség a vallása, istenitiszteletének központját tehát igen természetesen az ige hirdetése alkothatja. B. ellenben azt mutatja ki, hogy a szónoki beszéd — mint a művészetnek egy neme — nemcsak megtűri, de követeli a keresztyén cultusba való felvétetését. Krausz szerint a prédikáció ép ugy fejlődött művészi beszéddé, amint az ügyét védelmező egyszerű ember beszéde lassanként a Cicerók és Demosthenesek műszónoklatává fejlődött; B. szerint egy művészeti ág, az ékesszólás, melynek gyökere a cultuson kívül van, összeköttetésbe jött a cultusszal, és a keresztyén, különösen pedig az evangelikus cultus épen az által magaslik ki más vallások cultusa felett, hogy az ékesszólást szolgálatába vette. B. szerint (180. 1.) az egyházi beszéd »rendkívül fontos, nélkülözhetlen és elidegeníthetlen alkatrésze a protest. istenitiszteletnek, a nélkül, hogy legtávolabbról is egyedül csak az egyházi beszéd lenne ily lényeges alkatrésze.* »Egy alkatrész a többi alkatrészek mellett, melyek azonban részben ép oly alkotó és elmellőzhetlen részei a prot. keresztyén cultusnak.« Krausz ezekre azt jegyzi meg, hogy »végre is megmarad két egymással nem szükségkép öszszekötött dolog, a cultus és a szónoki beszéd. Együtt vannak, de nem mirit a szív és test, hanem mint egy tag s az egész test; egy tagot lehet amputálni, s a test, bár megcsonkítva, élhet tovább ; szakítsd ki a szívet vagy szűnjék meg az dobogni, az egész test halálra vált.« Szerintem azonban Krausz túllőtt a célon, s olyan magyarázatot adott a B. fejtegetéseinek, amilyenre nem volt jogosítva. B. ugyanis többször hangsúlyozza, hogy az egyházi beszéd nélkülözhetetlen eleme a cultusnak, akár csak a szív a testnek, azaz a cultusról soha nem amputálható, csak annyiban tér el Krausztól, hogy míg ez mint legfőbb alkatrészt a cultus középpontjába helyezi a prédikációt, addig B. őrizkedik azt a többi cultusalkatrészek felett ennyire kiemelni, sőt inkább egyenlő rangot és fontosságot ad ezeknek a prédikációval. S tagadhatatlan, hogy Krausz álláspontján az u. n. tisztán liturgikus istenitiszteletektől (Gebet- u. Gesanggottesdienst) megkellene tagadni a prot. cultusi jelleget. Viszont azonban az is bizonyos, hogy a protestáns egyház sohasem hangsúlyozhatja eléggé, kivált a katholikus egyházzal szemben, a prédikáció rendkívüli fontosságát. Ezen megjegyzésünk után áttérhetünk a munka
