Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-30 / 22. szám

700 Szászok igazsága,*) Jelige: Ha azért a ti igazságtok feljebb nem bővölkedik a farizeusok és írástudók igazságánál, semmiképen sem mehettek be a menyeknek országába. Máté, 5. 20. A mit utolsó közleményemben megjövendöltem, beteljesült: a magyar esperesség március 25-én megalakult. Az erdélyi magyar evangélikusoknak ezúttal a március 25-ike épen olyan nevezetes napja leend, mint a magyar nemzetnek a március 15. Hogy az esperesség a tisztviselőket azonnal megválasztván, a tiszai ág. hitv. ev. egyházkerülethez csatlakozott : azt már közölték a lapok. Rész'etesebb tudósítás még most nem látszik időszeiűnek. Épen azért, egyszerűen csak tiltakoznunk lehet a »Brassó« amaz állítása ellen, melyszerint »ezen nemes ügy személyeskedéssé alacsonyittatott le.« Ez nem áll ; sőt inkább constatálható, hogy az egyes egyházak képviselői a várakozást felülmúló egyetértéssel oldották meg a fontos kérdést. Ezen egyetértés jellemzésére elég lesz amaz igazán lélekemelő jelenetre hivatkoznom, midőn a kisebbség vezére, a szászok elleni küzdelemben megőszült Borcsa Mihály bácsfalusi lelkész a határozat kimondása után elő'épve, az ellenzék nevében kijelenté, »hogy a mint Világosnál a muszkák előtt lelki fájdalommal, ugy most magyar testvérei előtt örömmel rakja le a fegyvert és csatlakozik a határozathoz, »hogy legyenek a magyar evangélikusok egy szív és egy lélek.« Viharos éljenzések közt szorítottak kezet az 1875. évi magyar evangélikus forradalom ezen egyik kiváló szereplőjével a többi bajtársak. Hogy ezen egyetértés a jövőre is megmarad, ezt engedi remélnünk az egyesekben élő hazafiság. A mi pidig az »Egy hétfalusi ev. pária Nro 2.« által a Budapesti Hirlap ez évi 84. számában »Üdv hadserege* cím alatt közzétett cikket illeti, azt egyetlen magyar evangélikus pária se tartotta időszerűnek, a mi által nem a jelzett cikk állításait akarom bírálni, hanem csak arra figyelmeztetni, hogy az ügybuzgóságtól elragadott páriatársam különben egészen a tisztesség korlátai között tartott jajveszéklése a »Brassó«-éhoz hasonló apodiktikus ítéletre még nem képezhet elégséges alapot. Sokkal okosabb dolognak tartom, ha a »Paria Nro 2.« velem együtt a szászok ellen fordítja fegyverét; de viszont a »Brassó« szerkesztője is vegye kezébe jövőre a veres plajbászt, ha még valaki akarna becses lapjában »a velünk egy nyelvet beszélők (értsd : a hétfalusi csángók) türelmetlenségéről« világgá bocsátani szánalom gerjesztés végett, légből kapott meséket; **) mert csak igy teljesülhet ama szép óhajtása: hogy »múljék el közülünk az egyenetlenség*. Ezeknél sokkal szebben tette emlékezetessé a magyar esperesség megalakulását Rombauer Emil főreálisko'.ai igazgató és a brassói magyar ev. egyháztanács tagja, midőn a márc. 25-ikének emlékére egyházközségének 200 frtot adományozott. Ubi facta loquuntur non est opus verbis 1 S most térjünk a napirendre. Haupt Frigyes szászhermányi lelkész és brassómegyei szász esperes is elhatározta magában, hogy mielőtt az uj magyar esperesség megkezdi működését: még egy emléket állit magának a magyar evangélikusok szivében. Folyó hó 10-én meghalt a csernátfalusi magyar evang. egyház papja Binder Lajos. A temetésre nagy közönség sereglett össze. A magyarok megjelentek, mert magyar egyház papja vo't a megbol*) Az előző cikket lásl e lap 1885. évi 52, számában. **) Lásd »Brassó< ez évi 39. számát. dogult: a szászok pedig, mivel benne remélhetőleg a szászok á'tal magyar egyházainkra erőszakolt utolső szász pap szállt sírjába. Az esperes magának arrogálván a temetés rendezésének jogát, a gyászoló család hire és tudta nélkül megbízza X lelkészt a szertartás végzésével. A gyászoló család viszont az őt illető természetes kötelességnél fogva, arra Y lelkész urat kérte fel Egyik lelkész se tudott semmit a másiknak a megbízatásáról és igy mind a kettő beállít jól elkészülve a halottas házhoz. A többit kiki elgondolhatja. Végre is »az okosabb enged« és e'teszi a halotti prédikátiót — a mint a szomorú halotti gyülekezet általános derültsége közt ő maga mondá — a szász esperesség elbúcsúztatásának alkalmatosságára. Eddig csak a magyar evangelikus templomszentelési (Türkősi*) és papbeigtatási (Hosszufalusi, Krizbai**) ünnepélyeken botránkozott meg a hívek serege : most már a temetési szertartástól is elriasztja az esperes humora a kegyeletes érzelmeket. Ugyan van-e még valami szent az esperes ur előtt? Van! a 16,000 frt államdotátió 1 Egy hétfalusi evang. pária Nro 1. KÜLFÖLD. Ranke Lipót f 1795-1886, Lapunknak, — mely mindég élénk figyelemmel kiséri a külföld nagyobb eseményeit s mely mindég készséggel csatlakozott a külföld nagyjait tisztelők seregéhez, — kegyelet parancsolta kötelessége megemlékezni arról a nagy férfiúról, kit a német császár baráti részvéte, a nagy német birodalom trónja leendő örökösének tisztelete, a nemzet hódoló kegyelete, a tudósvilág bámulata és K'io zokogó fájdalma kisért sírjaba f. hó 24-én. Egy hétig tartott halálküzdelem után nyugodott meg a halál párnáján a 19. század legnagyobb német történetirója s egy egész történet-irói iskola alapitója. Ama szerencsések közé tartozott, ki mint iró felfogta korának •— »a történelem századának« irányát s megengedte neki az isteni kegyelem érnie azt is, hogy élete folyamán valósulni lássa eszményeit, hogy hazája a világ eseményeinek szövésében —- a század végére — a döntő szerepet átvegye. A történetíró feladatát — s igy a magáét is Világtörténelméhez irott előszavában bámulatos éleselműséggel ekként jelöli meg: »A népeknél a műveltség alapjai már rég azelőtt megvoltak, mielőtt még irni tudtak volna; a történet azonban csak ama kort veheti tekintetbe, a melyből már irott emlékek vannak. Csak annak kikutatására vállalkozhatik, a mihez eszközei alkalmasok. Miként fedhetné fel a történetíró az ősvilág titkait, az embernek Istenhez és a természethez való viszonyát ott a homályos meszszeségben? E probléma megfejtését kénytelen reábízni a természettudományra és vallás bölcselemre. Az ősvilág határán egy még mindég ismeretben idő emlékei á'lanak, a történelem portáléi. Csodák és talányok ezek az élő nemzedék előtt. Az utolsó évszázad ugyan sokkal jobban megismerte ezeket s jobban meg tudja érteni, mint bármikor az előtt tudták : de azért a cultura kezdetei egy oly korba nyúlnak vissza, a melynek titkait nem tudjuk kifürkészni. Abban, a mit culturának nevezünk, van a népek benső fejlődésének egyik *) Lásd e lapok mult évi 22. számában. **) Lásd e lapok mult évi 33, számában,