Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-01-10 / 2. szám

59 nek hasznára : ezt bizonyítja az egyház története és maguknak a hívőknek tapasztalata. Az ilyen eszmék és képzetek, mint gondolható, nem találtak tetszésre a korábbi supranaturalisticus methodus híveinél. Az, hogy Gröningben nem hiszik a Szentháromságot, Krisztus Istenségét, az elégtételt vagy az örök kárhozatot: — ez boszanthatta az orthodoxokat, de a bibliai supranaturalisták előtt nem képezte panasz tárgyát, minthogy ők az exegesis által az ilyen és hasonló képzeteket már rég száműzték a dogmatikából. De hogy az apostoli tan megfosztatott normatív karakterétől és az igazság subjectiv és tökélyesbiilhető felfogásának nyilváníttatott : ez szemükben annyi volt, mint a vallás dolgában minden bizonyosságot aláaknázni. Ilyen eljárás mellett minden subjectiv lenne. így beszéltek még oly férfiak is, mint Donlcer Curtius és van den Willigen, Heringa iskolájának két korifeusa. Én ezeket a kifogásokat soha nem osztottam, ab ban a véleményben lévén, hogy a gröningeni iskola híveinek hite is subjectiv vo't, a mennyiben a keresztyén igazság ezek szerint is attól a subjectiv Ítélettől függött, hogy mekkora becset tulajdonítunk a bibliai könyvek hitelességének bizonyításánál az egyházi atyák tekintélyének. Avagy nem volt az subjectiv, midőn az egyik Máté evangéliumát hitelesnek tartá, míg a másik a hitelességet nem látta bebizonyitottnak. Avagy ugyan gondolható-e oly meggyőződés, melynek alapja ne valamely subjectumban volna ? Még a római egyházban is nem látnia és hallania kell-e a subjectumnak az igazságot, s vájjon ez a látás és hallás kevésbé subjectiv, mint a gondolkodás és erkölcsi érzés ? S végül szabad-e ezt, hogy >subjectiv* és »bizonytalan* egy és ugyanazonosnak nyilvánítani? Azonban, bármekkora csodálattal voltam is eltelve ez uj irány iránt, melynek első csiráit már az én doctori distertatiom (De Dei amore) magában foglalta; s bármennyire egyetértettem is azzal kezdetben : a gröningeni iskola nézetmódja ellen, mely a christologiában korábban az enyém is volt, lassanként más nehézségek támadtak bennem. Isten kijelentette magát az ember Jézusban. De vájjon ember volt-e a gröningeni Krisztus ? Nem sokkal inkább emberfeletti lény volt-e az, ki az emberi testet csak magára öltötte ? A dolog lényegében nem ariamis és doketikus volt-e ez iskola christologiája ? Vájjon ez a Krisztus a történeti Jézus volt e ? így kérdezősködtem magamban és ennek folytán irtam 1840. szeptember 17-én Franekerbe menetelemkor tartott székfoglalómat: »A theologia hivatása, hogy Jézusról alkotott képzetében mindent kerüljön, a mi csak legtávolabbról is doketismushoz hasonlítana.« *) Hogy Jézus Pál szerint már földre jövetele előtt létezett és hogy Jézus a IV-ik evangéliumban saját praeexistentiáját hirdette, azt elismertem ; de ez a nehézség, melyet eleinte elhárítottam az által, hogy az exegesis — van Hengel példajára — e helyeknek más magyarázatát is meg látszék engedni, — csak később, egy előbbre haladott, fejlettebb állásponton, mint a milyenen én akkor állottam, enyészhetendett el teljesen. Az a christologia, melyet én Franekerbe jövetelemkor hirdettem, nem kis rázkódást okozott a theologus világban. Az isteni- és emberinek egysége Krisztusban — mondák — nagyon pantheistikus szagú. Ha Jézus mint ember vo't részese az isteni természetnek és Istennel egy ugyanabban az értelemben, a melyben az övéi is Istennel egyek lehettek és kellett hogy legye nek : akkor ezzel az Ur igaz istenségének, sőt praeexis-*) »Over de roeping der godgeleerdheid om in de voorstelling van Jézus alles te vermijden, wat sleclits van veire naar Doketisme zweemde.c tentiájának tana ís elveszett. Ezenkívül >minő gőg, minő szeretetlenség< — igy irt egyik nagyrabecsült mesterem, — »a mely nem fél azokat a theologusokat, a kik az evangelium iránti tiszteletből vonakodnak hódolni a legújabb bölcsességnek, rég eltűnt eretnekek gyalázatos nevével bélyegezni meg!« így ítéltek rólam Utrechtben. Leidenben, a hol van Hengel Philipp. II. magyarázatában az Úr praeexistentiájának tanát óvatosan félretolta, kedvezőbb volt az ítélet. Azonban itt is susogták némelyek, hogy most a gröningeni arianismus helyébe Socinus tana lépett; mig Gröningenből is fájdalmas feljajdulás volt hallható, hogy ekképen kezdettem meg működésemet. Ily módon 1840-ben az én christologiámmal jóformán egyedül állottam Németalföldön, csupán van Oosterzee, a kit ekkor még csak doctori dissertatiója után ismertek, állott szellemi rokonként oldalomon, egyedül állottam egy oly theologus nemzetség közepette, a melynek a német theologiáról és philosophiáról semmiféle ismerete sem volt, és a nagy Schleiermachert valami ködszerű mystikusnak tartotta, vagy a hol, mint Gröningenben tisztelték is őt, mindazonáltal oly Istentant és christologiát hirdettek, a melyben Schleiermacher theologiájának leghalványabb árnyékát sem lehetett fölismerni. Azonban a kocka el volt vetve, Hasé mélységes szavát: •» emberfia és Istenfia egy; Jézus -igazi Istensége az 0 tökéletes kegyességében áll«, itt is meghallottuk Most már a keresztyénség védelmezése is más alakot nyert. Ha Jézus par exellence »a vallásos ember«, akkor őt, mint ilyet, meg nem ismerheti az ember, a kit mint Isten nemzetségéből valót, képesnek kellett tekinteni arra, hogy Jézusban az istenit méltányolja. Ez által egész fordulat állott be a theologia terén. A korábbi álláspont szerint a Jézus és az ő apostolai által hirdetett tan igazságát az ő tekintélyükre kellett elfogadni; szerintem az igazságnak nem volt szüksége semmi külső tekintély támaszára, minthogy az, maga Jézus és az apostolok szerint is, — az ember értelmében és szivében megtalálja a maga szószólóját. Ezt az utolsót, melyet ugy a régi orthodoxia, mint a supranaturalismus mint »alaptalan subjectivismust« elvetett, a gröningeni theologusok is elismerték a hit fundamentumául. Csak az volt a kár, hogy ez a methodus nem illett az ő christologiájukhoz. Mert az embernek vallás-erkölcsi érzéke hogyan ismerhette volna föl Krisztusban az istenit a praeexistentia alakjában ? Ha Jézus földre jövetele előtt is bírt léteilel, akkor ezt csak is az ő saját bizonyságtételének tekintélyére lehetett elfogadni ; de ez az ő előlétele épp oly kevésbbé lehetett az ember vallás-erkölcsi érzéke által való megismerés tárgya, mint az az igazság, hogy Sokrates Athenben született. Itt az erkölcsi ítélet elismertetheti velünk Sokratest az ő erkölcsi becsében, értékében : de arra a kérdésre, hogy honnan való volt, Athénből-e, vagy más helyről, erre a kérdésre az erkölcsi Ítélet adós marad a felelettel. Az én meggyőződésem szerint a »testim0nium Spiritus Sancti«-nak nem kellett bizonyságot tenni Krisztus isteni eredetéről, legkevésbbé pedig localis értelemben hanem csupán az ő isteni karakteréről ; és igy a keresztyénséget is, mint az emberinek legmagasabb kijelentését, megismerheti az ember a maga igazságában. Ez utóbbiról meglevén győződve, Leideiibe jöttömkor, 1843 szeptember 16-án beszéltem »a bizonyságról, a melyet a keresztyén vallás a maga igazságáról és isteni voltáról maga teszen az ember bensejében.*) (Folyt, köv.) *) »Over de getuigenis, die de christelijke Godsdinst zelve van hare waarheid en goddelijkheid aflegt in het binenste des menschen.t