Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-09 / 19. szám

585 intézet, de hát a 9 ezret ki tériti meg ? Tán a jó Isten ? Nem. Vagy tán a presbyterium, mely az elégtelen biztosítást eszközölte ? Nem. Hanem az egyházmegyei felsőbbség, mely az elégtelen biztosítást jóváhagyta. Mi következik ebből? Az, hogy az egyházmegyei felsőbbség csak olyan biztosítást hagyhat helyben, mely a teljes értéknek megfelel. Hát ebből mi következik? Az, hogy a nagy egyházaknak száz ezeren jóval felül, a közép egyházaknak száz ezerig, a kis egyházaknak pedig legalább husz ezerig kell biztosítani. Es ebből végre mi következik? Az, hogy az egyházak a roppant terhet elviselni nem lesznek képesek, s az intézet meghal, mielőtt megszületett volna. Pedig én szívem szerint kivánom, hogy megélhessen, már csak azért is, mert a papi nyugdíjintézetnek idővel igen hatalmas oszlopául szolgálna. De hogy megélhessen, sem az egyházakra, sem az egyházmegyei felsőbbségre semmiféle felelősséget hárítani nem kell. Elég ha arra ügyel az egyházmegye, hogy túlalacsony biztosítás által ki ne játszassék az intezet. Egyébiránt ajánlom talán nem egészen szerény, de bizonyosan egész alapos észrevételeimet az egyházkerületek főtisztelendő figyelmébe. Csepeli Pál, ref. lelkész. TÁRCA. Pál megváltási tana. (Vége.) Ide tartoznak a következő helyek, a melyek Jézusnak halálát engesztelőnek tekintvén, azt majd engedelmességből folyónak tehát szenvedőlegesnek, majd szabad tettnek veszik (Ií. Kor. 5, 21. Róm. 8, 3, 32. Róm. 5, 18. 19. Filip. 2, 8. Ephes. 5, 2. I. Tim. 2, 6. Tit. 2, 14.) A mit ugyanis a bűn az ember testében okozott s a mitől a törvény megmenteni nem tudta, sőt a melynek következményeit csak súlyosbította : attól szabadított meg Jézus, mert bűnné áuccQría-vá lett mi érettünk, mert bűnös test hasonlatosságában küldetett hozzánk és így okozta váltságunkat. Igen természetes azonban, hogy Jézus a bűntől nem valósággal (realiter), hanem eszményileg (in idea) szabadított meg; az ő halála nem aequivalens halál a mi halálunk helyett, hanem csak annyiban helyettünk való, a mennyiben ő benne mi is meghaltunk ; nem a szó szoros értelme szerinti testi haláltól, hanem a szellemi haláltól mentett meg azáltal, hogy halálával lehetővé tette, miszerint a bűnnek lelkileg meghaljunk s ily módon a bűn hatalmától s a törvény átkától is megszabaduljunk. Nem szabad ennélfogva halálát elégtételinek tekinteni, a mely által Isten kívánságának eleget tett s a bűnös emberiséget minden subjectiv hozzájárulás nélkül szabadította volna meg a bűnösség szolgaságából. Az ő halála folytán nem szabadult meg az ember a priori a bűnösségtől, hanem csak a lehetőség adatott meg, hogy mindenki, a ki a keresztség által Krisztussal közösségbe lép, a bűnt legyőzhesse. Krisztus halála végül eszközli számunkra a /.axcíllayrr

t. Ide tartozó főbb helyek: Róm. 5, 10; II. Kor. 5, 18—20; Eph. 2, 16. Kol. 1, 21. A bűn egyik következménye az volt, hogy az ember és Isten közötti szeretet-viszony megzavartatott s ellenséges viszonynyá lett. Mindaddig mig a bűnösség által okozott s az emberiség felett lebegő isteni harag OQyrj el nem múlik, s mig az ember és Isten közötti ellenségeskedés (éxŐQÓs Róm. 5, 10.) meg nem szűnik, mindaddig nem lehet az ember s az üdvöt, melyre törekszik, el nem érheti. Dacára annak, hogy Isten haragja alatt állottunk, mégis kegyelmes volt irányunkban s Krisztus által lehetővé tette a szeretetviszonynak helyreállítását. »Tudniillik Isten volt az, ki Krisztusban magával kibékítette a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket és ránk bízta a kibékülés beszédét« (II. Kor. 5, 19.). Az Isten által kezdeményezett s intézett v.arcdkayrj vagyis engeszteléssel szemben az ember egészen passive, szenvedőlegesen viseli magát, ő kiengeszteltetik az Istennel (II Kor. 5, 20.) s az engesztelést ajándékképen Isten kegyelméből nyeri, az ő fiának halála által közvetítve Az a kérdés azonban, hogy Isten viseltetett-e ellenséges indulattal az emberek iránt, vagy ezek az ő irányában, vagy végül mindkét részről való a kiengesztelés s igy bizonyos tekintetben mindkét részen volt ellenségeskedés ? Az eddigiekből világos, hogy az ember szenvedőleges Istennek engesztelést eszköz'ő működésével szemben, hogy ő e tekintetben semmit nem ad fel, igen természetes tehát, hogy az Isten adja fel ellenséges indulatát, melylyel a bűnösök irányában viseltetett, kiengesztelődik s a bűnöst is igaznak tekinti. Ez kizárja Baurnak (»Paulus der apostel Jesu Christi 540. oldal) és Schmidnek (»Biblische Theologie d. n. T. 546. old.), a/on nézetét, a mely szerint a kiengesztelés tulajdonképen az emberre vonatkozik, a mennyiben Isten az irányában ellenséges indulatú embernek érzelmeit a szeretet érzelmeivé változtatja. »So lassen wir uns versöhnen mit Gott durch den Tod Christi eben sofern Gott seinen Sohn in den Tod gegeben hat und ihn namentlich ngoédeio i?MOTt;QKH>: in der /.caallay^ ist das subjective in dem ilaozrjQiov das objeetive Moment des Todes Christi gegeben* (Schmid B Th. 546. old.). Valamint ezen, ugy Reussnak azon nézete ellen, a mely szerint a kiengesztelés két oldalú, a mennyiben, ugy az Isten büntető, mint az ember ellenséges haragja megszűnik általa, szólanak mind azon helyek, a melyek az engesztelésről szólanak. Az Ádám halálával párhuzamba állított s egyenlően nagyfontosságú Krisztus halála azt okozta, hogy Isten más álláspontot foglalt el az emberiséggel szemben s büntető haragja helyett uralkodik az ő kegyelme és szeretete. Ezután az Isten nem ítélheti el az embert, mert az ő érette s javára meghalt Ktisztus, a ki jobbján ül Istennek s vele trónol a világ felett, érvényesíti megváltói, s ha szabad e helyütt e kifejezéssel élnem, közbenjárói tisztét. Jézus azonban nemcsak annyiban megváltó, a mennyiben a bűnösségnek következményeitől: a haláltól s bűntudattól szabadított meg s a mennyiben Istennel való kiengeszteltetésünk folytán elmúlt Istennek haragja, megszűnt az ellenséges viszony s e helyett a szeretet uralkodik ; hanem főleg azért, mert megsemmisítette a bűn hatalmának egyetemességét s lehetővé tette az embernek megigazulhatását. A bűn hatalmát azonban nem halálával, hanem életével törte meg az üdvözitő. Pfleiderer (der Paulinismus) Baurra és Holstenre támaszkodva a bűnösség hatalmának megsemmisítését Jézusnak kínteljes halála által tartja elérettnek. E felfogás természetes következménye Pál apostol anthropologiája félreértésének. Ha ugyanis felveszszük azt, hogy a aági a bűn elve, akkor ezen elv c-ak a GÚQ£ megsemmisülésével veszítheti el egyetemes szükségképeniségét ; mivel Jézus test szerint ép olyan volt, mint más halandó, mivel tehát az ő aáoi'-a is a bűn elve volt, mi természetesebb, mint hogy csak halála által semmisülhetett az meg. De ha hívek maradunk Pál gondolkozásához s a testet (odgí) csak a kívülről jött bűn hatalma székhelyének veszszük, úgy nem okvetlenül kell és nem is szabad ama következtetést vonnunk. Isten elküldötte a maga fiát