Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-09 / 19. szám

Huszonkilencedik évfolyam. 19. sz. Budapest, 1886. május 9. PROTESTÁNS EGYHÁZI fis ISKOLAI LAP. SZERKESZTŐ-és KIADÓ-HIVATAL: IX. kar. Kiniisy-utca 29. sz. 1. em, Előfizetési dij: Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 frt 50 kr., egész évre 9 frt. Előfizethetni minden kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. Hirdetések dija : 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásáért 5 kr., egyszeriért 7 kr. sorja. — Bélyegdi külön 30 kr. gíj^ Teljes szárrvu. pél0,21.37-oikzlszaT mi23.d_igr szolg" Főváros-e vagy falu? Örvendünk a vallásos életnek a fővárosban való felelevenülése felett, mert ez hatással leend egész nemzetünkre ! Ilyesfélét mondottunk lapunk közelebbi száma első cikkében. Nem! válaszolá egy jó barátom a cikk elolvasásakor, a főváros nem fogja soha sem nálunk, sem másutt a nemzetet reformálni. A vallásos megújhodás nem Jerusálemből indul ki, hanem Názárethből, nem Bécsből, Lipcséből, Hamburgból, hanem a szerény Wittembergből, nem Párisból, de Genfből. A nagy város zaja, a szünet nélküli munkában, vagy az örökösen változó élvezetekben való elmerülés nem engedi a lelket az égiekhez felszárnyalni, mig ellenben a falu csendje, a puszta magánja mintegy készteti a foldöntúliak keresésére. Pár évtizeddel ezelőtt igy szólottam, igy gondolkodtam én is. Hisz, ha nem is Árkádiában, de falun születtem én is. Jámbor, vallásos vagy legalább ilyennek látszó nép között nevekedtem fel, egyszerű, falusi népnek vallásos éneke nyomódott be lelkembe kitörülhetlenűl, oly áhítatosan hangzó, oly igen a lelkekből fakadó ének, melyhez hasonlót a nagy városoknak sem templomaiban, sem hangversenyeiben nem találunk. És mégis egy idő óta az igazi vallásosság forrását nem a falvakban, de a városokban, nem a gunyhókban, de a palotákban vélem feltalálhatni. Elmondok egy történetet, igen egyszerűt s naponként ezer változatban ismétlődőt. Nem volt új dolog reám nézve sem, de akkor az egyszer megragadta lelkemet, és azóta fogva tartja. Pedig már jó régen volt. Egy-két órai utat tettem kocsin. Kocsisom egykor honvéd volt, és pedig a javából, ekkor már régen családos ember, s földműves honvéd! ki ne kérdezősködnék, ha sorsa pár óra hosszant ilyennek társaságára utasítja, forradalmi élményeiről. Az ember nem volt rest, jó svádája volt, eltartott volna beszéddel estig, én meg elhallgattam volna étlen, szomjan, ha előadását olylélekháboritó káromló szavakkal nem szemetelte volna be. De akár ha oratio rectat, akár ha obliquat tartott, akár ha hadnagya vagy kapitánya szavait idézte, akár ha önnön szavaival rajzolta az eseményeket, hemzsegett az előadása a piszkos szavaktól. Megbántam, hogy a beszédre thémát adtam neki. A jó, üde pusztai levegőt, mintegy megmérgezetten kelle beszívnom. Istenem ! sóhajtozám magamban, mivé lett a nép ! Mikor még én közte laktam, mily más volt, mily istenes hangon beszélt. De szépek a vetések ! szólok oda kocsisomnak, hogy a beszédet másra vigyem. Szépek ! hála Istennek — válaszolá, — csak a jó Isten valami veszedelmet ne bocsásson rájuk. A jó Isten! Mit keres a te szádban r Mit hálálkodol te annak, mit reménykedel, mit bízol te abban, hisz minden tizedik szavadban előbb káromkodva emiitetted nevét. Azután kérdezősködtem tőle a gyümölcs, a szőllő, gyermekei, csikaja, bornyúja felől: és az én emberem ki volt cserélve ; >;

>

ha az Isten megtartja % >ha az Isten megsegít* volt mindegyik válaszába beleszőve. Hiszen nem oly aljas, vallástalan ember ez, a minőnek gondolám ! Oly hangon beszél ez is, ha a mezei s családi élet jő szóba, mint az én gyermek korombeli vallásos parasztemberek. Hideg és meleg is jő egy ugyanazon szájból? Honnan van ez ? Emberemnek a szájját betömtem egy szivarral, én pedig magamban elmélkedtem. Igaza volt a régi Rómának — mondám elmélkedésem végeztével — mikor a vallásos érzület tolmácsolására a jTimor Dei* szavakat használta, valamint a szittyának is, mikor a vallásos embert Isten félőnek nevezte el. Nézd meg azt a vallásosnak nevezett népet, mi az ő vallásának az alapja r tisztán a félelem. Nem csak az én negyvennyolcas honvédem, de — egyes igazán 37