Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1886 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1886-05-02 / 18. szám

557 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 558 kara nagy részének létkérdése körül forog, magának a ref. egyháznak pedig jövőjére, fejlődésére és igy azon állására van nagy befolyással, melyet az ország vallásfelekezetei között elfoglalni hivatva van. S épen azért, mivel ily nagyfontosságú a kérdés, a legkomolyabb megfontolást és beható tárgyalást igényli. Mielőtt szorosabban a tárgyhoz szólnék, szabad legyen egy pillantást vetnem azon előzményekre, melyek a gyámintézet felállítását parancsoló szükséggé tették. A régibb időkből is mutatkoznak némi nyomai a gyámintézeti eszmének, s imitt amott ez eszmék valami mozgalmat is idéztek elő, s holmi jelentéktelen foszlányai maradtak reánk e mozgalomnak. De meggyökerezni nem tudtak. Mert tartósságra nem számithat az olyan intézmény, a mely csak mint elvont eszme hódit, de melyet a kor szelleme nem követel, ellenben a mit a közszükségérzet teremt meg, annak maradandósága biztosítva van. A forradalmat megelőző időben a gyámintézetek felállításának égető szüksége érezhető nem volt; tagadhatatlan azonban, hogy egy idő óta — talán nem tévedek, ha azt mondom — hogy a forradalom óta, valami lidérc nyomás kezd mind súlyosabban nehezedni egyházunk lelkészi karának nagy részére, mely e nyomás alatt vergődik, küzd, de azt magáról lerázni nem bírja. Ez az anyagi helyzetnek mindinkább sulyosodó terhe. Áz állam, a társadalom, a család mind nagyobb és kérlelhetlenebb követelésekkel áll elő anélkül, hogy a fedezetre századokkal ez előtt kijelölt alapok, kevés kivétellel növekedtek volna. S ha valaki mind személyére, mind családjára, mind gyermekeinek jövőjét illetőleg fennakarja tartani a társadalomban azon helyzetet, a melyet nemcsak igényelhet, de a melyet állása, sőt hivei is követelnek, nagy nélkülözésekkel kell küzdenie, s oly önmegtagadást gyakorolnia, melyet rajta kivül, nem sejt senki. S hol nyilvánulnak ennek első jelenségei ? Mindenekelőtt a lelkészek gondolkozásmódjában gyermekeik pályájának megválasztásában. Ha megnézzük, hogy a régi theol. tanintézetek honnan szedték növendékeiket, úgy találjuk, hogy akkor azoknak, a kik lelkészi pályára készültek, aránytalanul nagy contingensét, a lelkész-családok szolgáltatták, ha ellenben ma megnézzük a theol. tanintézeteket, a lelkészek fiai vannak ott aránylag legkevesebben. Talán azért, mert hajdan sok helyen az volt a szokás, hogy apáról-fiúra szálltak az ekklézsiák? De vajon panaszkodhatunk-e ma népünk e részbeni kegyeletes érzületének hiánya miatt? Vájjon ma népünk, ha csak teheti, nem az elhalt lelkész fiát helyezi-e be a papi székbe? De tovább megyek. Hajdan egészen végzett és teljes képzettségű egyénnek csak az tekintetett, a ki nemcsak a bölcsészeti és jogi tanfolyamot, de ezeknek corollariumát a theologiai tanfolyamot is végezte, s azon egyének között, a kik csak hivatalukból akartak megélni, rendszerint a jelesebbek közül léptek legtöbben a lelkészi pályára. Ma, ha csak a korlátolt anyagi viszonyok nem kényszeritik a jeles képesságeket, ambitiójuk minden térre vonja inkább, mint a lelkészi pályára. S ha ez igy megy fokozott mértékben tovább is: mi lesz az egyházból ? Hol találjuk meg az okát azon nagy különbségnek a mely van a ma és az egykor között ? Abban, hogy hajdan egyfelől a lelkészi állás volt egyike a legtiszteltebb, s a társadalomban a legtekintélyesebb hivataloknak, a mit eléggé bizonyít az, hogy kiválóbb lelkészeink rendszerint a megyének táblabiráivá is megválasztattak ; másfelől ez nemcsak tisztességes megélhetést, de anyagi jólétet is biztositott. Ma mindez nem igy van. Nem mondom, hogy a viszonyok ilynemű megváltozására, más okok ís közre nem hatottak, de az oroszlánrész ebben mindenesetre az anyagi helyzet rosszabbulására esik. Ismerem az ellennézetűek érvelését is, a kik a lelkészi állás erkölcsi hanyatlásának okát magukban a lelkészekben keresik, azt mondván, hogy : nincs meg a régi buzgóság, nincs meg a régi képzettség, hiányzik a szent ügy iránti lelkesedés. Engedelmet kérek emberek vagyunk mindnyájan. Meg vagyok győződve, hogy azon ifjak, kik az intézetből kilépnek, őszinte buzgósággal, a szentügy iránti lelkesedéssel lépnek ki a nagy mezőre, melyen az aratásra való gabona várja őket. Érzik lángolni fejők felett a kettős tüzes nyelveket s éreznek erőt magukban arra, hogy fognak tudnak szólani mindenkinek a maga nyelvén. De midőn a munkatéren nemcsak arra kell gondolniok, hogy hivatásukat betöltsék, hanem arra is, hogy mi módon tudják előteremteni maguknak és családjuknak a mik a legszűkebb körre szorított szükségleteik fedezésére megkívántatnak; midőn nélkülözniük nyomorogniok kell, s ha nem éheznek is a szó mindennapi értelmében, de éheznek lelkükben, a midőn nem adhatják meg családjuknak azt, amire őket míveltségük, tanulmányaik, képzettségűk jogosítják. No már ez az örökös küzdelem lelohasztja a legnagyobb buzgóságot is. Hogy mennyire érezhető a helyzet nyommasztó volta, mutatja az a mozgalom, mely a kath. egyházban is megindult, a hol ma a congruaügy foglalkoztatja a főpapokat és a világiakat fel egész a minisztériumig. Érzik ott is, hogy az alpapság helyzetén segíteni kell, holott azoknak viszonyai a miénknél sokkal kedvezőbbek. Azt se gondolja senki, hogy az anyagiak nincsenek befolyással az ember lelkületére, önérzetére és önálló gondolkozására. A hol szükség van, ott minden pillanatban veszélyeztetve van a függetlenség és önállóság. Ott könnyű zabolát vetni a nyelvekre s megölni a szabad szót. Melyik pedig az az egyház, a melynek annyira féltett kincse volna a függetlenség és szabadság, mint a mi egyházunknak. Hogy pedig a jó anyagi helyzet mennyire biztosítja a függetlenséget, min • den érvelés nélkül, csak hazánk katholikus főpapságára kell mutatnom. És mi lesz a mi egyházunkból, ha szolgalelkűekké válnak lelkészei. S ha az anyagi helyzeten segítve nem lesz, mit várhatunk ? Azt, hogy miután épen azon értékek, a melyekből a lelkészek fizetése kikerül, mindinkább alászállanak, ettől a pályától a tehetség végkép elfordul, s csak a szellemi szegénység fog vetélkedni érette, a mely örülni fog, ha talál valakit, a kinek magát eladhatja. Mi lesz akkor a hires, a maga függetlenségére és szabadságszeretetére büszke magyar reformált egyházból ? De hagyjuk ezeket, adja az ég, hogy ezen idők be ne következzenek. Éreztük régen, hogy helyzetünkön segíteni kell. A segítés egyik módjának véltük azt, ha az özvegyek és árvák gyámolitásáról gondoskodunk, ugy vélekedvén, hogy még a családfő él, az ideig, ha küszködve, nyomorogva is, csak megélnek. A szülők, ha önmaguktól kell is megvonniok a szükségeseket, gyermekeik jövőjét igyekeznek biztosítani; de mi lesz az árvákból és özvegyekből, ha az apa elhal, és sehonnan gyámolitást nem várhatnak. Ekkor áll elő a kiáltó szükség 1 Ezen akarunk minden áron és mindenekelőtt segíteni, hogy a szegény lelkészt halálos ágyán nyugtassa meg az a tudat, hogy övéi nem lesznek a társadalom páriái. Ez teremtette meg azon gyámintézeteket, a melyeket sok magyarországi egyházmegye és az erdélyi egyházkerület megalapított. De ugy látszik kell lenni olyan egyházmegyéknek, a melyekben semminemű gyámintézet nincsen, a hol az özvegyek és árvák nyomora magára